Nagy gonddal és odafigyeléssel készültünk az október 21-i demonstrációra is, mint mindig. Hosszú évek óta harcolunk a kifosztók ellen, elmondhatjuk, hogy mára már rutinos tüntetők lettünk. Ez a mostani mégis mindenkiben mély nyomokat hagyott. A rendezvény szervezőjének, Tóth Zsuzsinak szavaival élve: sokkterápia volt, de nem magunknak szántuk.
 
Kora reggel megkezdtük belakni az Oktogon egyik sarkát. Nevezetesen a K&H Bank előtti széles járdát. Óriási gyorsasággal nőtt ki a semmiből a sátortábor, és hamar helyükre kerültek a feliratok, amelyekkel azokat az embereket kívántuk megszólítani, akik valamilyen oknál fogva nem hajlandók észrevenni, hogy mekkora problémával állunk szemben. Igen, a károsultak azon részét, akik csukott szemmel járnak. Rengeteg jó ötlet és poén valósult meg, és elég szemléletes módon mutattuk be, hogy mi fog történni, ha továbbra is üldögélnek a fotelban, és várják, hogy valami csoda majd megmenti őket a kifosztóktól.

 

A magam részéről szépen berendezkedtem a sarkon felállított sátram mellett. A rendelkezésre álló területen felsorakoztattam azokat a tárgyakat, amelyek még Édesanyám hagyatékából maradtak, és – bár nem használtam őket - nem volt szívem megválni tőlük, mert gyermekkorom emlékeit juttatták eszembe. Zománcozott vödör, lavór, tányér és bögre, a régi darázstörölköző és Flóra mosószappan… Egy komfort nélküli élet máig őrzött dolgai. Ezek között foglaltam helyet egy ócska kemping széken, a saját készítésű takarómba burkolózva. A mellettem levő karton dobozból adagolva a fonalat horgolni kezdtem egy másik takarót. Ahogy a munkadarab növekedett a kezemben, az ujjaim úgy gémberedtek egyre görbébbre a hűvös szélben. De szorgosan dolgoztam, s időnként felpillantva rámosolyogtam a járókelőkre. Meg kell mondanom, hogy nagyon tanulságos nap volt! A sátortábort és az egyéb tereptárgyakat szándékosan úgy helyzetük el, hogy az emberek kénytelenek legyenek azokat kerülgetni, s így nem tudják nem észrevenni a feliratokat. Ennek ellenére nagyon sokan voltak, akik csak átcikáztak köztünk, a figyelem legcsekélyebb jelét sem mutatva. Voltak, akik morogtak valamit magukban, voltak, akik nehezményezték a hangos zenét, megint mások rosszalló pillantásokat vetve felénk szaporázták a lépteiket, hogy mielőbb elhagyhassák a helyszínt. De sokan voltak olyanok is, akik megálltak, közelebbről megszemlélték a feliratokat, fotókat vagy filmfelvételeket készítettek, megkérdezték tőlünk, hogy mit csinálunk itt, és miért. Két olyan pillanat volt, amely bennem a legmélyebb nyomot hagyta.
 
Az egyik ilyen pillanat az volt, amikor egy hölgy elhaladt előttem, kissé lelassítva lépteit felém fordult, s a könnyeivel küszködve csak annyit tudott kimondani, hogy: „Köszönjük szépen!”. Látszott rajta, hogy világosan érti és tudja, hogy mi történik, mi mit akarunk ezzel a demonstrációval szemléltetni, s abban az elcsukló hangon kimondott két szóban benne volt minden fájdalom, együtt érzés, aggódás és reménység. Az ujjaim megálltak a levegőben, és hálás mosollyal csak annyit tudtam válaszolni neki, hogy: „Igazán nincs mit!” Ő továbbment a forgatagban, s én még sokáig éreztem a torkomban, hogy legszívesebben én is elsírnám magam a meghatottságtól.

 

 

A másik pillanat már nem volt ennyire felemelő. Egy szemmel láthatóan jól szituált fiatalember sietett a fontos emberek gyors lépteivel úti célja felé, tudomást sem véve a külvilágról. Bizonyára meggyőződése volt, hogy az ő dolga a legfontosabb, s így mérhetetlenül felháborította, hogy a sátraink akadályozták őt a legrövidebb úton történő tovább haladásban. Miközben kikerült, egy megvető pillantást vetett felém, s eképpen nyilvánított véleményt: „Rohadt csöves!”. Sokáig foglalkoztatott a gondolat, hogy vajon nekem hogyan kellett volna reagálnom. Aztán rájöttem, hogy nem kellett reagálnom. Ha csak egyetlen plakátot elolvasott volna, akkor rájött volna, hogy ez egy demonstráció. Akkor esetleg felébredt volna benne a kíváncsiság, hogy miért. De őt nem érdekelte semmi, mert ő magabiztos, és határozottan törtet a saját célja felé, aki az útjában van, azon habozás nélkül keresztülgázol. Az előítéletei pedig megakadályozzák abban, hogy a másikban észrevegye az Embert. Üzenem neki, és a hozzá hasonló ego rekordereknek, hogy ha egyszer ők kerülnek valamiért utcára – ami könnyen megeshet – akkor semmi esélyük a túlélésre. De mi, akik bevállaltuk egyetlen napra a hajléktalanok kegyetlen életét, mi sokat tanultunk belőle. Legfőképpen azt, hogy egymásra mindig számíthatunk.
 
Varga Magdolna
A Nem adom a házamat! mozgalom tagja