Űrutazás a sivatagban

Éli és Apa az Idegenek Labirintusában

A sivatagos bolygó narancsos fénye lassan beitta az űrhajó ezüstös burkolatát, ahogy leszálltunk az ismeretlen homoktengerre. A horizonton remegve táncolt a hőség, apró homokdűnék hajoltak meg előttünk, mintha a bolygó maga is üdvözölni akart volna minket.

– Nézd, apa! Ott messze... az ott... – Éli ujjával a látóhatár felé mutatott, miközben kiszálltunk a hajóból. – Az ott... egy torony?

Felemeltem a kezem, árnyékot vetve a szememre, és én is megláttam: egy hatalmas, szinte felfoghatatlan méretű épület emelkedett ki a sivatagból. Olyan magas volt, hogy a teteje beleveszett a bolygó ritkás felhőibe. Körülötte furcsa, szabálytalan formájú épületek gyűrűje húzódott, mint valami ősi város labirintusa.

– Az nem csak egy torony, Éli – suttogtam. – Az... valami nagyon régi és nagyon különleges lehet.

– Menjünk oda! – kiáltotta Éli izgatottan, és máris szaladt előre a homokban, a kis csizmái mély nyomokat hagytak maguk után. Követtem őt, míg végül el nem értük a város szélét.

A labirintusba lépve csend vett körül minket. Az épületek fala fekete, sima kőből készült, és furcsa minták, rég elfeledett írásjelek futottak rajtuk, amiket még az univerzumban ismert nyelvfordítóink sem tudtak értelmezni. A sikátorok szűkek voltak, de mindig vezetett bennünket valami érzés – mintha a város maga akarta volna, hogy felfedezzük a titkait.

– Apa, ott! Nézd! – Éli egy nyitott ajtóra mutatott, mely mögött tompa zöld fény derengett.

Beléptünk. Odabent egy hatalmas csarnok tárult elénk. A falakat óriási mozaikok borították: ismeretlen lényekről készült képek, akik hatkarúak voltak, arany sisakot viseltek, és mintha csillagok között utaztak volna. A csarnok közepén lebegő gömböket láttunk – tele adattal. Éli közelebb ment, megérintette az egyiket, mire az életre kelt, és térképeket vetített a levegőbe.

– Ezek csillagtérképek! – kiáltottam. – Ez a város... egy űrutazó faj tudásának könyvtára volt.

Napokat töltöttünk a labirintusban. Felfedeztünk egy kristályokkal teli termet, ahol minden hang visszhangként zengett, mint egy hangszer belsejében. Volt egy helyiség, ahol mechanikus madarak aludtak évszázados némaságban, és egy másik, ahol egy kőből készült trón állt, mintha egy császárt várna vissza.

Aztán úgy döntöttünk, továbbindulunk. Visszatértünk az űrhajóhoz, és felszálltunk. A torony mögött, sok kilométerrel, egy óriási hegy emelkedett. Az űrhajóval feljutottunk a csúcsra, ahol egy hatalmas fennsík terült el. Ott állt egy óriási épület – földszintes volt, de a ház, az ajtaja és az ablakai is óriásoknak készültek.

– Gyerünk! – kiáltott Éli.

A bejárat zárva volt, de Éli megtalált egy apró, mozgatható követ a fal tövében. Ahogy elfordította, recsegve nyílt ki az ajtó.

Amikor beléptünk, a földön mindenhol óriási pénzérmék hevertek. Mint egy sárkány kincse: óriási aranyérmék, mindegyikbe idegen jelek voltak vésve.

– Ezekből vihetünk az űrhajóba, igaz, apa? – kérdezte Éli.

– Vihetünk, fiam – mondtam, és közben arra gondoltam, hogy ezeknek az érméknek nemcsak értéke van, hanem története is.

Bepakoltunk annyit, amennyit elbírtunk, és az űrhajóval tovább repültünk a sivatag fölött – de ekkor Éli megint észrevett valamit.

– Ott van még valami! Egy... vécé?

Először nevettem, de aztán megláttam. Tényleg ott volt. Egy hatalmas, fehéren csillogó építmény, amely a homokból emelkedett ki. Már messziről látszott, hogy ez nem hétköznapi vécé – ez egy építészeti csoda volt. A fala olyan magas volt, hogyha egymásra raktunk volna száz Godzillát, még azok sem értek volna a tetejéig.

– A világ legnagyobb vécéje – suttogtam tisztelettel.

Odabent csarnokok voltak, amik illatos gőzöket leheltek, tisztító gépek zümmögtek, és mintha az egész hely egy óriásokra szabott wellnessközpont lett volna. Voltak trónszékek, mosdók, fürdők – és mindezek olyan szépséggel és precizitással készültek, mintha ez lett volna a bolygó legfontosabb temploma.

– Talán ez a nép a tisztaságot imádta – mondtam, miközben Éli nevetett és egy csúszdán lecsúszott a vécé oldalán.

Végül visszatértünk az űrhajónkhoz.

– Apa, fantasztikus kalandjaink vannak! – mondta Éli, miközben az ölembe ült.

– És ez még csak a kezdet – válaszoltam, és megnyomtam az indítógombot. Az űrhajó felemelkedett...

 

Éli és Apa a Másolatok Fennsíkján
(Második fejezet)

A narancsszínű sivatagbolygó fölött repülve egy szürke, de különös szépségű fennsík bontakozott ki alattunk. Mint egy hatalmas, mozdulatlan tenger, ezüstös és lapos sziklatáblák terültek el, csillogva a bolygó kékes napfényében. Leszálltunk, Éli máris izgatottan nézett körbe.

– Apu... olyan, mintha itt... sokan lennének – mondta halkan.

És valóban. A sziklák között mozgás támadt, és pillanatok alatt tucatnyi alak lépett elő. De nem idegen lények voltak – hanem... Élire hasonlítottak. Mindegyik ugyanabban a ruhában, ugyanazzal a hajjal, szemmel, mosollyal. Mintha az egész fennsík tükörré vált volna.

– Apu...? – szorította meg a kezem az igazi Éli, aztán elengedte, és hirtelen a sok-sok Éli között már nem tudtam, melyik az enyém.

– Éli! – kiáltottam. – Éli, hol vagy?

Mindegyik kisfiú ugyanúgy nézett rám. Egyik sem válaszolt. Csak álltak, mozdulatlanul. A szívem vadul vert. Nem akartam elveszíteni őt. Nem az igazit.

Odamentem az egyikhez. Leguggoltam hozzá.

– Te vagy az igazi Éli? – kérdeztem.

Semmi válasz. A kezét sem mozdította. Csend.

– Nem te vagy – mondtam halkan, és óvatosan hátra kísértem.

Aztán mentem a következőhöz.

– Te vagy az én Élim?

Ismét néma hallgatás. Csak nézett rám nagy, kék szemekkel.

Egyenként végigmentem rajtuk, minden hallgató másolatot félretettem. Végül már csak néhány maradt. És akkor az egyik halkan, bátortalanul megszólalt:

– Apu... én vagyok Éli. Mindig sokat játszunk és megtanítottál nagyon sok mindenre! Taníts meg további nagyon-nagyon sok mindenre!

Megremegtem.

– Igen – válaszoltam – igen, Éli. Te vagy az.

Megöleltem, olyan erősen, ahogy csak tudtam. A másolatok elhalványultak, mintha sosem lettek volna, és csak mi ketten maradtunk a fennsík közepén. De mielőtt beszálltunk volna az űrhajóba, a világ megváltozott. A szél hangja mélyült, az égbolt megnyúlt, mintha maga az idő is elcsúszott volna.

És akkor... én tűntem el.

Éli egyedül állt ott, és egy pillanatig csak a saját lélegzetét hallotta. Aztán, mintha varázsszóra, alakok jelentek meg a fennsík szélén. Öt... hat... hét... talán még több apu.

– Apu? – kérdezte Éli. – Te vagy az igazi?

Az első „apu” ránézett, és így szólt:

– Persze, hogy én vagyok! Most menjünk játszani, de előtte rágyújtok és iszok egy üveg sört!

– Nem te vagy az. Az én apukám nem dohányzik és nem szereti a sört – mondta Éli, és továbbment.

A következő „apu” kicsit furcsán hunyorgott, majd ezt válaszolta:

– Én vagyok az apukád. Most viszont el kell mennem a barátaimmal egy kicsit kikapcsolódni!

Éli nevetett.

– Ez vicces volt, mert az igazi apu sosem megy el senkivel sehová, hanem ha nem dolgozik, mindig velem van. Nem te vagy az.

A harmadik „apu” furcsa, szaggatott robothangon beszélt:

– Éli, lépj hátra három lépést, majd fordulj balra, mert ezt mondta a robotprotokoll.

– Apu nem robot – mondta Éli, és szélesen elmosolyodott.

A negyedik apu a telefonját nézve olvasott valamit, aztán így szólt:

– Szeretlek, Éli, de most olvasok egyedül, hagyj békén.

Éli szomorúan rázta a fejét.

– Az én apukám sosem olvas egyedül, ha ott vagyok, hanem olvasáskor is mindig mellettem van, és a telefonnal fel is olvastatja a tudást.

Az ötödik „apu” magabiztosan mondta:

– Igen, én vagyok az apád! Azonnal indulunk edzésre, katonásan! Jobbra át, balra át, indulj!

Éli kacagott, és már el is fordult.

– Az én apukám a világon a legviccesebb, de ilyeneket sosem mondana komolyan.

És akkor ott állt valaki a fennsík legszélén. Ugyanolyan volt, mint a többi. De amikor Éli megkérdezte:

– Te vagy az igazi apu?

Az válaszolt:

– Éli, téged szeretlek a világon a legjobban. Nagyon szeretek veled játszani, beszélgetni, és mindig együtt szeretnék veled lenni. Jobban szeretlek, mint az életemet.

Éli szeme megtelt könnyel, de nem a szomorúságtól – hanem mert megtalálta azt, akit keresett.

– Apu! – kiáltotta, és odarohant. – Ez te vagy! Ez tényleg te vagy!

Megöleltük egymást, és hosszú ideig nem engedtük el a másikat. Az égbolt újra megnyílt felettünk, a csillagok ragyogtak, és az összes másolat eltűnt, mint por a szélben.

– Hazainduljunk? – kérdeztem halkan.

– Csak ha holnap újra eljövünk – mosolygott Éli.

– Akkor irány a csillagok – mondtam, és újra felszálltunk.

És ez volt a következő nagy kalandunk vége.
De éppen csak elkezdtük...

 

Éli és a Napocska Csodája
(Harmadik fejezet - Éli története)

A csillagfényes fennsík után Éli egyszer csak megszorította a kezem, és a szemembe nézett.

– Apu, most én mondom el az egész történetet.

– Rendben, Éli – válaszoltam. – Te vagy a kapitány.

Az űrhajóval elhagytuk a varázslatos fennsíkot, de hamarosan le is szálltunk a narancsszínű sivatagban.

Egy hatalmas épület állt előttünk. Nem is csak nagy volt, hanem akkora, hogy a teteje elérte a felhőket. Magasabb volt, mint a torony, amit előtte a sivatagban láttunk, és oldalról úgy nézett ki, mint egy fordított tölcsér, tele lépcsőkkel, ablakokkal, és egy zöld csúszdával is.

– Én felmegyek! – kiáltotta Éli, és már mászott is.

Fölmászott, egyre magasabbra és magasabbra. Néha kiintegetett nekem, és nevetett, a szél belekapott a hajába. Aztán egyszer csak megrázkódott az épület. Reccsenés. Dörrenés. A hatalmas tornyok megrepedtek. Az egész szerkezet dőlni kezdett.

– Éli! – kiáltottam, és rohanni kezdtem, de már nem értem oda.

A torony összeomlott. Kő, por és fényes fémdarabok zuhantak a mélybe, és Éli... Éli velük együtt eltűnt.

A világ elcsendesedett. Még a szél is megállt. A kezem ökölbe szorult. A szívem... olyan volt, mintha egy űrrepedésen keresztül kiesett volna a testemből.

De volt még remény. Elővettem a galaktikus kommunikátort, és egyetlen számot hívtam:

Mr. Napocskát.

A képernyőn megjelent egy aranyszínű arc, nagy napszemüveggel, és szelíd mosollyal.

– Igen? – kérdezte álmosan. – Ki zavar engem éjszaka?

– Mr. Napocska – mondtam –, a fiam, Éli… meghalt. Segítenie kell! Maga a központi csillag! Az élet forrása!

A Napocska sóhajtott, és egy kis paplant húzott fel az égre.

– De hát éjszaka van. Ilyenkor alszom. Nem szoktam segíteni ilyenkor.

De én nem hagytam annyiban.

– Jó tett helyébe, jót várj, Napocska. Ha most segítesz, én is segítek neked, amikor majd te leszel bajban.

Mr. Napocska megvakarta a sugarait, aztán eltette a takaróját, és így szólt:

– Hát jó. De csak fényt tudok adni. Életet nem.

És akkor jött fel a nap. A sötét ég világossá vált, a felhők szétrebbentek, és sugarak hullottak Éli testére. De nem történt semmi. A Napocska megrázta magát.

– Látod? Ez minden, amit tudok. El kell mennem. Sajnálom.

És elment. A nap újra eltűnt. A világ visszahullott a hajnalba. Én ott ültem Éli mellett, a romok között, némán.

De akkor, valami fény visszatért. Egyetlen, lassú, lüktető sugár. És újra ott volt Mr. Napocska – de most a kezében valamit hozott. Egy... óriási almát.

– Nem tudok életet adni – mondta halkan –, de ez az alma... ez egy ősi csillagalma. Egyetlen falat belőle... és minden élet visszatér.

Letette az almát Éli mellé, és hátralépett.

– Adj a szájába egy falatot - mondta Mr. Napocska.

Egy darabkát tettem a szájába. És Éli… megmozdult.

Először csak egy ujj. Aztán a szeme nyílt ki. A szája lassan mosolyra görbült.

– Apu... éhes vagyok – suttogta.

– Egyél, Éli – mondtam könnyekkel a szememben. – Ez a tiéd.

Éli felült, megfogta az almát – amely akkora volt, mint Éli és én együtt – és... beleharapott.

Az alma ragyogott. Éli evett, evett, és... megette az egészet. Egy ültő helyében. Az utolsó falatig.

– Mmm... ez volt a legfinomabb alma az egész galaxisban! – kiáltotta.

És akkor... minden visszatért. A fény. A szél. Az épület helyén virágok nőttek. A csillagfény alatt táncoltak a levelek.

– Él bennem a fény, apu – mondta Éli halkan, és a szemében ott csillogott az egész nap.

Megöleltük egymást, és a Napocska visszaintegetett nekünk, mielőtt végleg eltűnt volna a horizonton túl.

És ez volt a harmadik fejezet vége.
De Éli története még csak most kezdődött el igazán...

 

Éli és az Éjszaka Ébredő Robotok
(Negyedik fejezet – Éli története folytatódik)

Miután megjártuk a labirintusokat, a fennsíkot, és még magát Mr. Napocskát is felhívtuk segítségért, Éli újra megszorította a kezem az űrhajó fedélzetén és halkan így szólt:

– Apu... vissza kell mennünk arra fennsíkra, ahol az óriási házat találtuk. Mert van ott még valami, amit nem láttunk.

Így hát visszatértünk.

A leszállás után a táj ismerősen simult a hajó alatt. A hatalmas ház még mindig ott állt, a dombtetőn, mintha ránk várt volna. Most azonban csendesebbnek tűnt, mintha figyelne. A nap már lebukóban volt, a fénye hosszúra nyújtotta az árnyékokat, és a ház ablakai vörösen izzottak.

– Apu, most jön az a rész, amikor kijönnek – mondta Éli halkan, és a ház oldalához húzott. – Az óriás robotok. Az egyik Freddie mackó óriás robot, a másik óriás csirke robot. Ezek, amikor lemegy a nap, akkor elindulnak embereket ölni, és gyerekeket ölni, reggel meg zenélnek.

És valóban. Mikor a nap utolsó sugara is eltűnt a hegyek mögött, a ház belsejéből mély, reszelős zúgás hallatszott. A falak megremegtek. Aztán... mozgás.

Először egy hatalmas barna kar nyúlt ki a bejáratból – vaskos, mackóformájú, óriás robotkar. Aztán egy másik, sárga, tollszerű, csőrszerű árnyék követte. Előlépett két lény: az egyik Freddie Mackó volt, egy rettenetes, fémes testű, de szív alakú szemekkel villogó robotmedve. A másik pedig egy csirke – de nem akármekkora. Egy egész emeletnyi, aranysárga fémcsirke, akinek a szemében piros izzás lüktetett.

És elindultak. Nem sietve, de céltudatosan, ahogy az álomlények szoktak éjjel, mikor senki sem figyel.

Élivel elrejtőztünk az óriás ház mögött. Ő odabújt hozzám, és suttogott:

– Apu, ne félj. Most puszikat adnak egymásnak.

És valóban. A két óriás odalépett egymáshoz, és a hatalmas mackó odahajolt a csirkéhez. Halk csattanás – egy fémes puszi. A csirke viszonozta. Aztán még egy. És még egy.

Aztán eltűntek az éjszakában. Olyan volt, mint egy régi tánc, amiben fájdalom és szeretet keveredik.

Reggelre visszatértek. De most zenéltek. Szinte gyermeki dallamokat játszottak – fémből készült harangokon, csöveken, rugókon. A ház udvarát betöltötte a hang. Nem volt félelmetes. Inkább szomorúan szép.

– Most bemehetünk – mondta Éli. Belépett az ajtón, én utána. Ott maradtunk az ajtó mellett egészen estig. A két óriás robot estig zenéltek a ház másik végében, a falnál.

Amikor a nap újra bukni kezdett, Éli megszorította a kezem.

– Apu... menjünk haza. Mert éjjel megint kijönnek, és akkor már nem leszünk biztonságban.

Kijöttünk. A robotok még nem ébredtek fel. De a szél már hozta a mély zúgást – a felkelés előtti álom suttogását.

Beszálltunk az űrhajóba.

És amikor felszálltunk, Éli a házra nézett, ami már egészen kicsinek tűnt a távolból. A két robot a bejáratban állt újra, mozdulatlanul, mint szobrok.

Aztán lassan emelkedtünk. A fennsík eltűnt alattunk, a bolygó távolodott. Már csak egy pont volt, egy emlék az űr feketeségében.

– Apu – szólalt meg Éli csendesen –, mi már mindig együtt vagyunk, ugye?

– Igen – mondtam, és a csillagok közé néztem. – Mindig.

És az űrhajó, mintha csak a szívünket vitte volna magával, hazaindult. Végig a végtelen csillagmezőkön át, míg a bolygó el nem tűnt teljesen – de a története velünk maradt.

Ez volt a negyedik fejezet vége.
És egy új világ kezdete…

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

---

Ha azt akarja, hogy a médiumaink és a jogsegélyszolgálat fennmaradjon, és kevesebb legyen körülöttünk a spórolásunk miatti halott (mint pl. Fejes-Forgács Mária halála, vagy a hajdúszoboszlói, a saját gyerekét kivégző, majd öngyilkos lett házaspár, akiket a Google-YouTube törvénytelen betiltásai miatti jogvédő munkánkra hivatkozva kellett elküldenünk, ezért az egész család az életével fizetett 2017. szeptemberében), 1-2 ezer forinttal is támogathatja a HÍRHÁTTÉR MULTIMÉDIA és a HírAréna Online munkáját. Továbbá míg az olyan fake news gyűlöletmédiák, mint az RTL Klub vagy a HVG hazugságokat és államilag megengedett tartalmakat tesznek közzé, addig mi soha, sehol nem látott ismeretekkel gazdagítjuk a lakosságot. Ezért (is) aki tenni akar a közjóért, anyagilag is segítheti munkánkat, hogy ne csak a HVG-hez hasonló klikkvadász hazugsággyárak és központilag engedélyezett szennylapok működhessenek, hanem azok is, akik páratlan információkkal és kordokumentumokkal szolgálhatnak.

Számlaszám (a főszerkesztő Molnár Ferenc Árpád nevére):
11773322-00818357
IBAN: HU63117733220081835700000000
SWIFT-kód: OTPVHUHB
Code BIC: OTPVHUHB