Az alsóbb iskolában mindössze arra készítik fel a tanulókat, hogy felsőbb iskolába léphessenek, ezért akik valamiért mégsem mennek tovább, azok szinte egyáltalán nem vagy csak nagyon nehezen tudnak boldogulni, beilleszkedni, mert még  a dolgok alapszintű működésével sincsenek tisztában, amit pedig tudnak vagy megtanulnak, azt javarészt nem az oktatási rendszernek köszönhetik (már ha van benne köszönet), hanem a közösségeknek,  amik a tanórákon kívül körülveszik őket, legyen az az otthonuk, az iskolatársak, barátok, egyszóval  a nagybetűs élet, ami manapság főként a média és a  közösségi média moslékosvályúi által érzékelhető a számukra. 

 

Persze, a középiskolákban sem sokkal fényesebb a helyzet, sőt, inkább csak fokozatba kapcsol a már megismert mechanizmus. Szakosodva de akár az általános gimnáziumok formájában is, szörnyen unalmas és hasznavehetetlen módokon, mintegy tölcséren ömlesztik a „tudományt” a fejekbe, aki lemard az kimarad alapon, sokszor egy életre elveszik kedvet a tanulástól és a megismeréstől. A fő cél itt megint nem a stabil, hasznos tudás átadása, mélybevésése, hanem az, hogy a diák megszerezze a rutint a való élethez: mi kell a papírhoz, mi kell az elismeréshez, mi kell az előmenetelhez,  mi kell a továbblépéshez a rendszerben?

A rendszernek pedig nem arra van szüksége, hogy az alkotórészei átlássák a folyamatokat és ennek megfelelően hatékonyan tudjanak benne közreműködni (ahol, és feltéve ha akarnak), a rendszernek nem célja, hogy az alkotórész kiválaszthassa, hogy milyen szerepet akar betölteni a gépezetében és főleg nem az, hogy átlátva a helyzetét, esetleg megkérdőjelezze magát a rendszert.

A rendszernek olyan alkotórészekre van szüksége, mint a cukrásznak a marcipántömb, ami alakítható, formázható, színezhető a kívánt igényeknek megfelelően, melyek persze időről időre változhatnak, de önmagukban soha nem fogják alkotni a tortát. Ízesíthetik, takarhatják, díszíthetik, de soha nem készül belőlük önálló torta.

Végül, visszatérve azokra a tanulókra, akik megfelelően képesek alkalmazkodni és teljesíteni a gondos rendszer-kezek által összeállított, mégis valamiért soha nem állandó, hanem folyamatosan felülírt, változtatott követelményrendszerekben, nos azok egy felsőbb szintre, magasabb besorolású tanintézményekbe, főiskolákra, egyetemekre kerülhetnek, ami által csak még jobban betagozódnak a rendszerbe, mely magától értetődő módon lesz képes meghatározni akár az egész hátralévő életüket  - és nem csak egzisztenciálisan - hanem bizony társadalmi, szociális vagy politikai téren is.

A fiatal elmék, sokszor létfontosságú, fajsúlyos információktól, alap esetben magától értetődő logikai összefüggésektől való elszeparálása, és helyettük mindenféle marginális ismerettel, gyakran haszontalan tudálékossággal, elméletekkel, nemzetidegen ideológiával és izmussal való feltöltése, mindezt ráadásul egyre hatalmasabb anyagi megterheléssel párosítva, már önmagában ember és főleg nemzetellenes cselekedet, hiszen irdatlan közpénz elköltése és talán még nagyobb szülői tehertételek  kierőszakolása mellett, nem a közhasznos tudásra, a közösség iránti elköteleződésre, az együttműködésre vagy éppen önfeláldozó áldozatvállalásra tanít, hanem egosita önmegvalósításra, a rendszer által kreált szabályok szerinti kegyetlen versenyre treníroz, ahol nem számít az eszköz, csak az eredmény, az eredmény pedig kezdetben a jó jegy, később a jó munka és a sok pénz, végül pedig eljutni odáig, hogy a pénz megszerzéséhez, lehetőleg már munkát se kelljen végezni, melyet ritkán lehet  – ha lehet egyáltalán – nem a mások kárára cselekedni.

Hatalmas probléma, hogy a felsőbb iskolák követelményrendszerei sem univerzálják, hanem inkább még tovább szegmentálják az ismereteket, így a tanuló - általában komoly erőfeszítések árán, keserves kínok között, melyek megint csak nem az empátiát erősítik a lelkében - bár egyre több információt szerezhet bizonyos választott témáin belül, cserébe minden más irányok felé egyre kevesebb érdeklődést mutat, ami köszönhető annak is, hogy az egyéni megfigyelésen, saját tapasztalatokon alapuló belső értékelést, logikai gondolkodást, illetve az ezekből kialakuló helyes-helytelen döntéshozó mechanizmusokat, a valódi összefüggések látását addigra teljesen kiiktatja a regnáló iskolarendszerek szervilis, pontvadász, magolási kényszere, amivel a diák, az aktuális tanrendnek megfelelően elérheti a megfelelő eredményeket és továbbléphet a soron következő mókuskerékbe, melynek utolsó állomása az úgynevezett nagybetűs élet.

Ennek megfelelően a magyar felsőoktatási rendszerből kikerülő diákok, bár valóban nagyszerűen képesek teljesíteni azokon a területeken, ahol a specializált szakértelmükre van csupán szükség, mégis csak felszínesen adják az ország számára az úgynevezett értelmiségi réteg utánpótlását, a felelőset viszont (melyről már számos generáció óta nem beszélhetünk) semmi szín alatt.

Egy felelős, nemzeti  oktatási rendszernek ugyanis nem annyit kellene nyújtania csupán, amivel az életbe kilépő diákok megszerezhetik a maguk és a környezetük által szükségesnek tartott javakat, munkát, házat, kocsit, gyereket, egzisztenciát, társadalmi rangot, pozíciót, stb., hanem, hogy mindazokat képesek és hajlandóak legyenek a nemzetük szolgálatába is állítani, ha a helyzet megkívánja. Egy felelős értelmiség pedig képes felismerni és hajlandó tenni, megszólalni vagy megmozdulni akkor, ha a világban tapasztalható folyamatok olyan irányokat vesznek, amelyek a nemzet érdekeit, javait, sőt, egyenesen a fennmaradását veszélyeztetik.

Nem véletlen, hogy amikor az úgynevezett rendszerváltás lila ködfelhőjéből, néhány évtized alatt ismét apátiába süllyedt nemzedékekből, a valódi szembenézés és talpra állás helyett, először az úgynevezett értelmiség, hazai bérezésével már elégedetlen része próbált szerencsét életvitelszerűen a nagyvilágban, majd őket követték a különböző szakirányú végzettséggel rendelkezők, szakmunkások, végül mára, a képzelten munkanélküliek is egyre nagyobb tömegekben vándorolnak ki az országból.

Miért? Mert itt nem lehet megélni – mondják. Akik pedig jól élnek, azok mind lopnak, csalnak, hazudnak, de legalábbis tisztességtelen úton jutnak csak előre, ami – tegyük hozzá – büntetlenül csak a kevesek kiváltsága. A rosszul programozott generációk válasza pedig egy ilyen helyzetben egyértelműen tetten érhető a mindennapokban: ha nem tud - mert nem akar, nincs bátorsága vagy éppen csak lehetősége - részt venni a nyilvánvaló tisztességtelenségekben, akkor egészen egyszerűen odébb áll. Még az sem a rendszert kérdőjelezi meg tehát, ami létrehozta ezt az állapotot, aki nem akar/tud benne részt venni, hiszen azt már az iskolában kiiktatták a gondolkodásából, nem akarja megvédeni a másét, a közöst, hiszen csak azt gondolja sajátjának, amit ő maga meg tud szerezni, ezért tehát elmegy inkább egy másik rendszert szolgálni, amiről azt gondolja, hogy számára több lehetőséget biztosít.

 

 

Ezzel persze megint a tudatlanságát bizonyítja, hiszen – tekintve a világban tapasztalható folyamatokat – az egyértelműen csupán egzisztenciális motivációjú továbbállásával csak elodázza a problémát, ráadásul nagyszerűen kiszolgálja azt a háttérhatalmi törekvést is, aminek veszélyére egy megfelelő oktatási rendszernek alapvető módon  fel kellene hívnia a figyelmet, hogy:  egy nemzet sorsa a hazaszerető, önfeláldozó és kiművelt emberfők hiányában, annak egyértelmű pusztulásához vezet.

A jövőre többféleképpen lehet tekinteni, de bizakodóan, az egyén szintjén is csak akkor, ha mind többen lesznek azok, akik a nemzet érdekeit  – nyilván nem ész nélkül, de – képesek és hajlandóak a saját boldogulásuk elé helyezni, és mert a helyzet megkívánja, jóval több időt és energiát fektetni be a közjó és a nemzet  érdekében, mint ahogyan azt a világot elárasztó fenevad hamis prófétái sugallják az egyén önmegvalósításának egoista káprázatában.