Szerk.: Domján Tibor, Budapest
Írta: Kocsis István
Képtelen magatartásuknak felfoghatatlanok a negatív következményei. De mintha semmi sem lett volna fontosabb számukra, mint ezek a negatív következmények. Például az, hogy
Európában az Igazság kultuszát váltsa fel a Hazugság kultusza.
Szívesen megállapítanánk ezúttal is, hogy amikor a nagy változást annak idején deklarálták, a világpolitika nagyjai talán fel sem fogták tettüknek súlyosságát. S azt is szívesen megállapítanánk, hogy ha Trianon nagyjai felfogták volna tettüknek súlyosságát, ha számoltak volna azzal, hogy halálos sebet ejtenek a hagyományos Európa lelkén, akkor talán meggondolták volna magukat. De ma már csak azt a következtetést vonhatjuk le, hogy nem juthattak volna más elhatározásra. Hisz a meg nem nevezett célok közé tartozott, hogy halálos sebet ejtsenek a hagyományos Európa lelkén.
A békediktátum nyilvánosan szereplő előkészítői közül többen nyilatkozgattak, magyarázkodtak Trianon után. A Lloyd George magyarázkodását már minősítettük. André Tardieu pedig ily cinikus hangon emlékezik: „Választanunk kellett a népszavazás és Csehszlovákia megalkotása között.” Robert Lansing elég bátor ahhoz, hogy így nyilatkozzon: „A békefeltételek mértéktelenül kemények és megalázók, közülük sok nem teljesíthető. Az igazság mellékes, minden az erőszak.” Ő mondta ki azt is, hogy „a szerződések cselszövények és rablási vágy eredményei”.
Akármit nyilatkozgatnak a végrehajtók, a kulisszák mögül irányítók számára mintha valóban a következő lett volna a legfontosabb: a legártatlanabb megbüntetése, a legártatlanabb keresztre feszítése. A régi misztériumjáték újrajátszása.
De mielőtt folytatnánk, állapítsuk meg ismét:
Kivetkőzvén önmagukból, bizonnyal nem tudták, mit cselekszenek.
És ha még ragaszkodunk ahhoz, hogy eszünkkel felfogjuk mindazt, ami Trianonban történt, feltételeznünk kell a következőket is: még az amerikai hangadók azon csoportjának (mindegy, minek nevezzük, s azzal se foglalkozzunk most, hogy House ezredes által képviselteti magát vagy mások által), amely Wilsont utasításokkal látja el, még nekik sem lehetett érdekük – legalábbis senkinek sem sikerült kimutatni, hogy érdekükben állt volna –, hogy megtagadják mindazt, amit Wilson, illetve House eredetileg képviselt. De ha nem állt érdekükben a wilsoni eszmék leglátványosabb eltaposása, nem állt érdekükben a Masaryk képviselte stratégiai elv szolgai átvétele, miért késztették Wilsont pálfordulásra? Leegyszerűsítő magyarázatokon ne törjük a fejünket.
Gondolkozzunk csak el ismét a feloldhatatlannak látszó ellentmondások közül néhányon:
- A történelmi orosz birodalmat megfosztják dinasztikus és közjogi hagyományaitól, de területi egysége majdnem teljes egészében megmaradhat, szükség is van erre a területre; ezen egy nagyszabású kísérlet fog elkezdődni.
- A történelmi német birodalmat is megfosztják dinasztikus és közjogi hagyományaitól, de területe szintúgy majdnem teljes egészében megmaradhat, mint az orosz birodalomé; a területén ugyan egészen másféle kísérlet kezdődik el, mint az orosz birodalomén.
- A magyarságot Trianonban nem mint bűnöst, hanem mint legártatlanabbat büntették, mindenki helyett, ellenfél és szövetséges helyett egyaránt.
- A történelmi Ausztria elveszti Dél-Tirolt, de kárpótolják Nyugat-Magyarországból. (Az Osztrák Császárságot feldarabolják, de ez nem történelmi államalakulat – és a történelmi Ausztria, az ún. Örökös Tartományok I. világháború utáni politikusai nem is ragaszkodnak a felélesztéséhez.)
Felvethetjük egyébként úgy is a kérdést az észérvekkel és érzelmekkel (pl. gyűlölettel) megindokolhatatlan döntéseket felfogni akarván, hogy a magyarázat bizonnyal nem földi, persze nem is égi, hanem…
Miért közelítjük meg a kérdést ebből az irányból is?
Láthattuk: amikor már mindent érteni vélünk, kénytelenek vagyunk kétségbevonni mindannak az ésszerűségét, ami megvilágosodott előttünk. És feltesszük a kérdést: Lehet-e ésszerű magyarázata annak, hogy a világ leghatalmasabb emberei megkötik a legrosszabb üzletet? A legrosszabbat, hiszen a pillanatért cserébe odaadják az Örökkévalóságot.
Tegyük fel még egyszer a kérdéseket, amelyekre a legnyilvánvalóbb tények hívják fel a figyelmet:
Ki döntötte el, hogy a Masaryk hatalma nagyobb legyen, mint a Wilson elnöké? Ki döntötte el, hogy a Brătianu vagy a Beneš képtelen hazudozásaihoz a győztesnek nyilvánított államok vezetőinek jó képet kell vágniuk?
Tudnunk kellene bizony, hogy kik parancsolnak Wilsonnak, Lloyd George-nak, Clemenceau-nak meg a többi kirakat-államférfiúnak.
Ki parancsolt tehát Trianonban? Tartsuk azt is lehetségesnek, hogy még azok is csak megtévesztett eszköz-emberek, akik a kulisszák mögé rejtőzve hozzák meg döntéseiket?
Akármilyen irányból közelítjük meg a világháború és a békediktátum kérdéseit, a tények minduntalan arra hívják fel a figyelmet, hogy mily nehéz helyzetben van Trianon tanulmányozója, mily könnyen elbizonytalanodhat, hisz emberi ésszel Trianon felfoghatatlan…
Helyezzük hát a kérdést más megvilágításba és induljunk ki abból, hogy Trianon talán nem emberi alkotás, valószínűleg nem egyszerűen az emberi gátlástalanság, gonoszság, cinizmus, kérlelhetetlenség következménye. Feltételezhetjük tehát, hogy Trianonban nem is emberi kezdeményezésre történt a „rendezés”? Lehet-e ezt egyáltalán feltételezni? Lehet, ha… Ne hamarkodjuk el a következtetést.
Próbáljunk meg feloldani egy ellentmondást, a leggyakrabban előfordulót. Melyik az? Trianon rejtélyeiben és a Trianonnal összefüggő kérdésekben a leggyakrabban előforduló ellentmondás nem más, mint az, hogy a leghatalmasabbak, sőt a legokosabbak is a legostobábbak módjára viselkednek.
Ez ellentmondást feloldani akarván, vegyük még tekintetbe a következőket:
Trianon tudatos szembefordulás Istennel és nincs is hiteles magyarázata, ha ezt nem vesszük tekintetbe. De ha tekintetbe vesszük, akkor fel kell tennünk még azt a kérdést is, hogy miképpen lehet annyira hülye egy emberi elmével bíró lény, hogy tudatosan megtagadja Istent, önként lemondván így az örökkévalóságról…
És kérdezzük a következőket is: a XX. század elejének hangadó pénzmágnásai vagy a szabadkőműves páholyok vezetői vagy az általuk támogatott államférfiak éppannyira ostobák voltak, mint amilyennek látszanak, ha a nekik tulajdonított cselekedeteket és azok következményeit megítéljük? Olyan szánni való lények lettek volna a XX. században a pénzvilág urai és a politikai élet irányítói, akik képtelenek megtapasztalni az embert Emberré magasztosító érzéseket, akik képtelenek felismerni az erőt, amely az elkárhozástól visszatart? Akik ugyan leghatalmasabbak és leggazdagabbak, háborúkat képesek megszerveztetni, országokat földaraboltatni, újfajta társadalmi rendszereket megteremteni, de képtelenek felfogni, hogy semmi sem fontosabb a leghatalmasabb, legtehetősebb ember számára sem, mint lelkének üdvössége… S ha ezt nem képesek felfogni, akkor nyilván azt sem tudják, hogy mindannak, amire most felhívtuk a figyelmet, mindannak olyan egyszerű megfogalmazása is van, mint az, hogy odaadják milliárdszor milliárd aranyukat egy garasért, miképpen az örökkévalóságot is odaadják a percért?
Így is fogalmazhatunk: lehet-e olyan ostoba egy pénzmágnás, hogy tudatosan szolgálja a sátánt, hisz eladván saját lelkét, minden idők legrosszabb üzletét köti meg… S folytathatjuk az újabb kérdéssel: lehet-e olyan ostoba egy államférfi, hogy hatalma megtartása érdekében eladja lelkét, idegen érdekeket szolgálván ki? Ahhoz kétség nem férhet, hogy a sátán vagy a sátán szolgái akaratát teljesítve ő is megköti minden idők legrosszabb üzletét.
Folytathatjuk a kérdezést: valóban tudatosan kötötték meg Trianon előkészítői minden idők legrosszabb üzletét: választván a mindenható Isten helyett a szánalmas sátánt, az Élet helyett az életet, az Örökkévalóság helyett a percet?… Azaz választván az Én (Égi Én, időtlen Én, Szellem Én – mindegy, hogyan nevezzük) helyett az ént, a szánalmas földi ént, akiben a lélek is megsemmisül, ha semmi más nem érdekli a földi hatalom és gazdagság káprázatán kívül…? Vagy pedig elképzelhető, hogy az I. világháborút és Versailles-t, illetve Trianont „megalkotó” nagyjai a XX. századnak földi hatalom és gazdagság oly mámorában, részegségében választották a Semmi vagy a Pokol kapuját az Örökkévalóság kapuja helyett, hogy nem fogták fel, hogy e választással ezerszer szánalmasabbak lettek a világháború azon legszánalmasabb bakájánál is, aki elsőként esett el? Nem fogták fel, mit cselekszenek, vagyis mégsem tudatosan kötötték meg minden idők legrosszabb üzletét: választván a mindenható Isten helyett a szánalmas sátánt, az Élet helyett az életet, az Örökkévalóság helyett a percet? Vagy pedig csupán arról lehet szó, hogy az ember léte és üdvözülése vagy megsemmisülése nagy, valóban rendkívül bonyolult kérdése a XX. század elejére már felfoghatatlanná vált?
Fűzzük hozzá a fentiekhez: aki az I. világháború kirobbantása valódi felelőseit keresi, de az imént feltett kérdések megválaszolása elől kitér, az úgy beszél (bizonnyal szándéktalanul) ostoba bankárokról és ostoba államférfiakról, mintha a legokosabb, legsikeresebb bankárokról és államférfiakról beszélne. És úgy beszél róluk mint legsikeresebbekről, mint győztesekről, hogy közben elmulasztja megválaszolni azt a kérdést, hogy miben áll győzelmük. Abban, hogy az örökkévalóságról lemondtak? Vagy irodalmiasabban fogalmazva: abban állna-e győzelmük, hogy Istenre emelt fegyverrel megölték saját lelküket?
Mondjuk ki itt azt is, hogy ki lehet térni a leglényegesebb kérdések megválaszolása elől, de aki ezt megteszi, az vallja be azt legalább, hogy az ostobaságot a legtermészetesebb emberi tulajdonságnak tekinti. Vagy a földi lét vezérlőelvének tekinti az ostobaságot? S az ostoba cselekedetet ezért nevezi győzelemnek?
Ezt is mondjuk ki: mi nem azt vonjuk kétségbe, hogy megkötötték a világháborúkat és Trianont és újabb Trianont előkészítő „urak” minden idők legrosszabb üzletét, amikor Isten táborából átálltak a sátán táborába, hanem csak hiányoljuk annak megindokolását, hogy miért tették, annak bemutatását, hogy miképpen tették. Hiszen mi képtelenek vagyunk elhinni, hogy a világháborúk vagy Trianon vagy a Trianont megközelítő bármilyen borzalom felelősei oly buták lehettek, hogy még azt sem fogták fel, hogy ők maguk is áldozatai „dicső” tettüknek… Nem tudunk elképzelni még Trianon századában sem oly tudatlan és gyanútlan és felelőtlen kormányfőt (akkor sem, ha Wilsonnak hívják), aki még abban se lenne biztos, hogy ha parancsra tagadja meg eszméit, akkor semmi esélye a túlélésre. (Túlélésre nem itt a percnyi földi létben, hanem a valódibb világban.)
És mindezek után megismételjük azt a feltételezésünket, amelyet fentebb már többször megpróbáltunk körvonalazni:
A XX. század történelmét meghatározó „nagy, hatalmas, győzedelmes” férfiak mintha nem önmaguk lennének, amikor cselekszenek. (Ez nyilván nem felmenti őket, csupán megmagyarázza magatartásukat.) Igen, kivetkőzvén önmagukból, bizonnyal nem tudták, mit cselekszenek… És akárhogyan nyilatkozgattak, elvarázsolt, öntudatukat vesztett, önérdeküket sem látó kába szereplői ők a rég-új, az örök misztériumjátéknak, amely a legtisztább, a legártatlanabb megbüntetéséről szól, a legártatlanabb keresztre feszítéséről.
Nemcsak mi magyarok vagyunk képesek felfogni, megérezni, átélni, hogy ismét a legártatlanabb keresztre feszítéséről van szó. Leon Degrelle belgiumi történész pontosan, hitelesen, határozottan fogalmazza meg azt a következtetést, amelyről azt hihettük, hogy nyugat-európai történész felfogni sem képes, nemhogy megfogalmazni: Magyarországot keresztre feszítették az I. világháború után – és nem bűnei miatt, hanem hite, hűsége, mégpedig Istenhez való hűsége megtorlásaképpen.
Idézzük szó szerint Degrelle állítását: „Magyarországot ily módon keresztre feszítették a versailles-i tárgyalásokon – nem bűnei, hanem hite [a szövegösszefüggés figyelembevételével: hitének valódisága, Istenhez való hűsége] miatt, és lett így áldozata az elvakult szabadkőművesség gyűlöletének és kapzsiságának.”
És most már mondjuk ki azt is, hogy hiába próbáljuk megérteni a „legnagyobbakéi” közül például Clemenceau magatartását, hisz abból azért mégsem indulhatunk ki, hogy tudatosan küzdött volna a bűn megjutalmazásáért. Minden tőle telhetőt megtett annak érdekében, hogy Magyarországból a legnagyobb területet (nagyobbat, mint amennyi Magyarországnak megmarad) Romániához csatolják, de kit tartott a világháborúban részt vevő nemzetek közül a legbűnösebbnek? A románokat.
Így nyilatkozott 1918 októberében:
„A háború hiénái közül a románok a legaljasabbak. Franciaország szövetségesei voltak, és ennek ellenére két esztendőn keresztül úgy viselkedtek, mintha a németekhez tartoznának. Milliókat harácsoltak össze az ellenségnek eladott gabonából és petróleumból… Sosem fogok beleegyezni – tette hozzá –, hogy valaha is megújítsuk azokat a szerződéseket, amelyeket arra az esetre kötöttünk velük, ha Franciaország oldalán hajlandók verekedni.”
Mit tegyünk hozzá? Clemenceau annyira gyűlöli a románokat, hogy nevét adja a döntéshez: a 137 000 km2-es Románia 295 000 km2-es soknemzetiségű birodalommá válik. És ennek volna ésszerű magyarázata? Van értelmes ember, aki ezt képes lenne felfogni?
Ennél már csak az felfoghatatlanabb, hogy a Trianonban megjelenő magyarellenes gyűlöletnek egyetlen komolyan vehető magyarázata van: akik tudomásul veszik, hogy végre kell hajtaniuk Magyarország felszámolásának tervét, azoknak szükségük van annak tudatára, hogy Magyarországot gyűlölniük kell. És gyűlölik. A lelkiismeretükkel könnyebb megküzdeniük, ha gyűlölik? De nincsenek könnyű helyzetben: könnyen kimutatható, hogy nem hisznek a magyarellenes propagandában. Seton-Watsont és a többieket bértollnoknak tartják. Olyan bértollnoknak mindazonáltal, akikre nagyon nagy szükségük van.
Hallgassuk meg még néhány olyan nyugat-európai szerző véleményét, akik szintúgy felül tudtak emelkedni az elfogultságokon, mint Leon Degrelle.
Henri Pozzi is a világtörténelem legördögibb, ugyanakkor legostobább, legszégyenletesebb mesterkedése eredményének tekinti Trianont, és sejteti, hogy ő bizony szeretett francia nemzete lelkét is félti: cinkosságáért megbűnhődhet az Ég akaratából.
Yves de Daruvar pedig sok olyan francia nyilatkozatot idéz, melyekből kiderül, hogy Magyarországot valóban mint legártatlanabbat büntették, ellenfél és szövetséges helyett egyaránt… E nyilatkozatok szerzői, köztük Monzi szenátor és Charles Tysseire képviselő döbbenten ismerik fel, hogy Trianonnal miképpen kerül a keresztény Európa a halálos bűn állapotába – és nem is mentik fel azokat az ostobákat, akik Trianonban oly olcsón adták el a lelküket.
Hamarosan folytatjuk...
