Közeledik a Halottak napja. Szeretem én a telet is, de azért ilyenkor már erősen áhítom a kikeletet is.
2003 tavaszának egyik verőfényes napján a csepeli Bíróságon akadt dolgom. Sokadik tárgyalási napon próbáltam sarokba szorítani az engem is átverő soroksári önkormányzatot.
Csak azért írom le, hogy okuljanak belőle, egyébként ezt a dőlt betűs részt javaslom átugrani:
Csapnivalóan rossz, törvényeknek nem megfelelő adásvételi szerződéssel rendeztek teleklejegyzést, amiben eszük ágában sem volt piaci áron kártalanítani, miközben telekadóval több tételben is túladóztattak. Utolsó kerületi nevükhöz hűen, 23 hónap erőltetetten időhúzó ügyintézési idővel kaptam építési engedélyt. Talán azért, mert elvből nem borítékoztam. Hiába kértem nap mint nap az építési osztályt, mindig találtak nekem fel nem róható kifogást. Másik várva várt dokumentumnál is, a használatbavételi engedély megadása előtt végül elfogultságra való hivatkozással megtagadták a határozathozatalt, bezzeg az adóosztály még aznap fizetési határozatot hozott ellenem tajtékzó elfogultsággal. Összesen küzel 1 000 000 Ft-ról küldtek sárga csekket jogtalanul, a hanyagul vezetett adatbázisuknak, a szokásos és általános bürokrata önkénynek és a hamistanúzást is felvállaló helyi főépítésznek köszönhetően. Jelentéktelen momentum, de jellemző, hogy amikor házszám hitelesítését kellett kérnem egy decemberi napon, köszönés helyett elzavart még a legjámborabb kinézetű ügyintéző is a közelgő Karácsonyra való hivatkozással, de én csak az osztályvezető főnökéig mentem, ahol úgy az asztalra csaptam, hogy máris „kezét csókolom” volt a góré köszönése, aki zavarában azt sem tudta, hogy fiú vagyok-e vagy lány.
Bíróságokon alperesként a soroksári önkormányzat, mint egy kaméleon szórakozott velem és a szintén tehetetlen éppen soros bírónővel. Dörzsölt ügyvédje (nyugodjon békében) bármikor átváltotta megbízója „önkormányzat” megnevezését „polgármesteri hivatalra”, azaz a polgárjogi vonalból máris a közigazgatási vonalról sárdobálózott, hogy problémámról egy közigazgatási bíróság lenne illetékes dönteni. Ennek ellenére Csepelen elmarasztalták őket és legalább részben kifizették az okozott kárt. Hivatali visszaéléssel szembeni zéró toleranciával, fafejűen – ellenségével legyen következetes az ember, elsősorban az utánunk jövő nemzedék miatt - a másik jogi síkon is próbáltam fogást találni rajtuk. Évek teltek el, mire belőlem – és így abból a bíróságból is – sikerült a jól bejáratott trükkel, a jogalanyiság immár visszafordításával megint hülyét csinálni. Kegyelemdöfésként az Ítélőtáblán egy minden tekintetben pocsék, semmilyen nívót meg nem ütő tárgyaláson (ahol végig nyújtózkodva jelentkeztem, de szót nem adtak, mert mindvégig próbáltak észre nem venni) a bírónői hármasfogat - mint a nem halló, nem beszélő és nem látó három majom alteregója - szemembe soha belenézve olvasott be valami olyasmit a köztársaság nevében, hogy sorozatosan becsaptak és szégyelljem magamat, amiért ez nem volt nekem elsőre természetes... Ha nekünk már nem, talán majd a következő generációnak sikerül e polipot leráznia a nyakáról.
Tehát 2003 tavaszának verőfényes napján, ahogy véget ért az aznapi rutinszerűen eredménytelen tárgyalás, már siettem is volna haza, de eszembe jutott, hogy Anyám rám bízott egy levelezőlapot, hogy dobjam fel. Apám fejtett meg egy keresztrejtvényt és egy autó volt a főnyeremény. Egy saroknyit kellett csak gyalogolnom a Csepeli Főpostára.
Soha nem jártam még ott azelőtt és rögtön a bejárat után be is dobtam az ódon ládába a lapot. Abban a pillanatban fejem az üvegtáblák optikai fénytörésének fókuszpontjába kerülhetett, bármerre fordultam vakító fény sugárzott, így akaratlanul is az épület belseje felé kaptam a tekintetemet. Akkorra már csak fehérséget láttam és rémülve jött a döbbenet; „Úristen, nem látok!”. Majd letaglózóan az újabb, immár légyjómindhaláligos felismerés: „Te Jó Ég! Muzeális, nem használt, kirakatban lévő dísztárgyba dobtam a rám bízott levelezőlapot!”
Ezután csodálatos élmény következett: látásom visszanyerésének békés megnyugvásával a teljes vakság fehérségéből szivárványkarikákkal beköszönő monumentális festmény kirajzolódása és egyre élesebbé válása.
Mintha nem is postahivatalba léptem volna, hanem egy fényes tűztemplomba. Ezért gyorsan kerestem, de a képen még csak utalás sem volt Istenre. Nem törődve ezzel, feldobódva az előző másodpercektől, megszólítottam: Isten, ha vagy, tudjam azt meg, és valahogyan azt is, hogy jó helyre dobtam be ezt a lapot! Látva, hogy sorban állnak minden ablaknál, nem kérdeztem senkit sem arról, hogy üzemben van-e ez a bejárati postaláda, fogtam magamat és dolgomat végezve kifordultam a postahivatalból. Könnyedén, mert a Legilletékesebbel sikerült beszélnem.
Jó helyre dobtam. A múlt héten, azaz 2015. október 19.-én lépte át a 25000 km-t a 12 éves, kifogástalan állapotban lévő, szinte csak bejáratott Mazda 2. Az az autó, amit Apám nyert a Nők Lapja nyereményjátékán és így neki volt az országban először ilyen típusú személygépkocsija. Azért tudom pontosan az autó kilométer állását, mert akkor éppen én vezettem, Anyámat és a Húgomat vittem Kunmadarasról Tiszafüredre, a hagyatéki tárgyalásra és még aznap az új forgalmit kiállító karcagi okmányirodában kérték is ezt az az adatot.
Apámat napra pontosan három hónapja temettük, áttétes rák végzett vele 65 évesen. Halála után a debreceni klinikán a professzor azt mondta, mindent megtettek, de Isten döntött…
Apám! Tudod már, hogy - hiába akartad - azért nem lehetett piros a nyereményautód, mert annak a csepeli festmény szerinti postazöldnek - vagy ahogy nevezted; tengerzöldnek - kellett lennie? Tudod, hogy a Mazda gyár székhelye Hirosima? Tudod végre, hogy Ahura Mazdá a bölcs Teremtő, a fénynek és jóságnak Istene? Hogy hívei, perzsa királyok közt például Freddie Mercury, évezredek óta - látva körülöttük a megannyi tudatmódosulást - hitüket a „jó vallásnak” hívják? Ugye vágod már, hogy prófétai kinyilatkoztatás szerint ő teremtette az anyagi világot, a romlott 23. kerületi önkormányzatot, a nemcsak a Vörös Csepelt idézni tudó postát, és az embert is, aki eredendően jó, és Teremtőjének segítője, barátja?
Apám! Nem ez az idén áprilisban készült baljós és halálod felelősét, azaz a sötétségnek, a gonoszságnak, a rossznak az istenét egyértelműen megadó fénykép az utolsó közös képünk (ami 6 nappal a 66. életéved előtt készült). Meglásd még találkozni fogunk, ugyanolyan létállapotban!
Harmónia a teremtett világot halállal nem szennyező, hamvasztott poraidra, ott a "szentimrei kanyarban"! Ahura Mazdá legyen Veled és Te Vele!
Nagy Sándor
Soroksár, 2015. október 31., Halottak napjára
