Temetésen voltam. Vagyis csak gyászmisén, a temetés elmaradt. A hamvakat a Dunába fogják szórni a folyó különböző szakaszain az elhunyt gyerekei. Nem mindenki tudta, hogy mi ilyen esetben a teendő, mert többen fehér rózsaszállal a kezükben érkeztek, amit aztán letettek egy oltárra tanácstalanságukban.

Nem vagyunk még ehhez hozzászokva, a hagyomány szerint a a gyászmenet a sírig kíséri a koporsót vagy az urnát, az elhunyt utolsó útjára. A végtisztességet így szokás megadni.

A vörös temetések ideje elmúlt a szocializmussal együtt, amikor a pártemberek pap nélkül tértek örök nyugovóra, de még az ő sírjaikat is beszenteltette utólag a család. Az úgynevezett társadalmi temetéseket meg úgy időzítették, hogy ha a lélekharang nem is, de legalább a déli harangszó szóljon az elföldelésnél.

Aztán divatba jött az altemplomokban temetkezni, ami korábban csak az egyházi személyek kiváltsága volt - ezért persze borsos árat számolnak fel és egyáltalán nem örökre szól, hanem csak addig, amíg van, aki kifizeti újra, meg újra a sírhelyet, mint az kiderült a budapesti Szent István Bazilika esetében is, ahol eleinte örök nyugodalmat ígértek a méregdrága falfülkéért.

A rendszerváltás óta aztán mindenki tapasztalhatja, hogy mit jelentett a temetkezési szolgáltatás piaci alapokra helyezése. Mint a modern hullarablók, úgy lepték el a gyászhuszár káefték ezt a piaci szegmentumot. Százezrekbe került a legegyszerűbb temetkezés is. A saját temetésükre még a legszegényebbek is összekuporgatták a pénzt, azért, hogy ne legyenek senki terhére és tisztességgel el legyenek temetve, mégis, ahogy kifosztották a népet, egyre többen kényszerültek önkormányzati segítséget kérni.

Ekkor láttam először, amint a Dunába szórják valakinek a hamvait. A hozzátartozók a délutáni forgalomban felsétáltak az esztergomi Mária Valéria híd közepére, rövid megemlékezés után egyszerűen beleszórták a hamvakat a vízbe, amit az erős szél szanaszét kavart, mielőtt elérte volna a vízfelszínt. Végül utána dobtak egy kisebb koszorút. Ennyi volt a temetés.

Tavaly egy középiskolás osztálytárs adta fel. A kétdiplomás értelmes férfi élete utolsó éveit alkoholista munkanélküliként tengette. A temetés költségeit a barátok adták össze és így majdnem nyolc percig tartott a búcsúztató.

A nagy port felvert szociális temetés bevezetését indoklás nélkül, 2015. január elsejére halasztották. Sokan lesznek, akiknek a szegényház (hajléktalanszálló vagy az utca) után már csak a szegénytemető marad. Lehet ugyan fanyalogni, de a temetés teljesen közköltségen történik majd.

Ahhoz, hogy az emberek méltósággal élhessenek és méltósággal halhassanak meg, vissza kell helyezni őket a jogaikba. Emberhez méltó körülmények, lakhatás, jövedelem és életcél nélküli tömegek a bölcsőtől a sírig csak problémát okoznak, ahelyett, hogy boldogan élnének, míg meg nem halnak.

Persze ez akkor fordul elő, ha az állam a közjó szolgálata helyett önkényuralmat építget, alaptörvényes autokráciát vagy oligarchiát.

Ha az orbáni „Folytatjuk” a szegénygyártásra, kilakoltatásra, családok ellehetetlenülésére vonatkozik, akkor folytatódik az a tendencia is, hogy az emberek nem temetik el, hanem hazaviszik vagy a Dunába szórják szeretteik hamvait.

Amíg Indiában természetes, hogy a hinduk a Gangesz partján hamvasztják el testüket és hamvaikat a vizébe szórják, mert hitük szerint akkor nem kell többé újjászületniük és lelkük végre megszabadulhat, addig a Duna partján élőknél nem ez a hagyomány.

A keresztények pedig egyenesen a feltámadásra várnak, ezért látható minden sírkert bejáratánál, hogy „Feltámadunk”.