Mivel Oscar Wilde regényéből íródott, talán ezért indul Caravaggio festményeire emlékeztető beütéssel az 1960. 09. 06.-án született angol filmrendező, Oliver Parker filmje, a Dorian Gray, ami tulajdonképpen végig megtart egyfajta festmény tónust.

És tényleg, hiszen a film is arról szól, hogy egy festő (akiről később kiderül, hogy homoszexuális, mint Oscar Wilde és Caravaggio volt) megfesti a viktorianus-korabeli Londonba ártatlanul érkező főhőst (akit Ben Barnes alakít), és aki örökségébe érkezett, miután rokona elhunyt.

Az ártatlan ifjú azonban - az örök fiatalságért - alkut köt az ördöggel. A festmény - amit elrejt eztán a nyilvánosság elől - mutatja valódi küllemét, miközben ő beleveti magát a szexuális kicsapongások világába, mialatt útját sorstragédiák és időnként halálesetek kísérik.

A film - amit előző éjjel láttam - ismét kellemesebb lehet azoknak, akik szeretik a szokványostól némiképp eltérőt, művészibbet, a nem tucatárut. Nyilvánvalóan én is ezért teszek róla említést, mivel ha csak egy nagyon jó akciófilm lenne, akkor ha örökre megmarad bennem, sem valószínű, hogy legalább egy külön, gyorsan kelt blogbejegyzésben megemlékszem róla.

A viktoriánus korszakot számítógépes animációval részben festői módon megjelenítő filmben nem igazán léteznek pozitív szereplők, sőt, mivel a filmet átlengi a viktoriánus korra jellemző (vagy az emberi fajjal veleszületett) negatív ítélkezés a szexuális szabadosság, sőt, a legegyszerűbb szexuális kapcsolat vonatkozásában is, ezért még a szüzességét elvesztett szerelmes lány is bűnös képet ölt, aki megérdemli a halált.

Tehát gyakorlatilag a film - nem mindenkiben - azt is felidézi, amitől minden normális pszichológus és pszichiáter óvja az embert: a túlzott bigottságtól, túlzott előítéletességtől, a szexualitás önmagában való morális elítélésétől, ami a mentális sérülések, a pszichoneurotikus eredetű impotencia vagy frigiditás, az emberi elme öncsapdája általi kudarcra ítélt és magányos élet kapuja. Persze, aki van olyan vagány vagy harcedzett, hogy valahol imádja a traumákat, vagy azokat a lelki kalandokat, utazásokat, amik pl. a hétköznapi embereknek traumákat okoznak, míg bennünk csak egy-egy újabb tanulmánykirándulás, azok a negatív erőket is szublimálva, hasznos módon viszik tovább.

De ez a film nem a traumákról szól, inkább egy kissé viktoriánusan bigott, ami a semmilyen színű, traumatizált lelkeket sem botránkoztatja meg pajzán, vulgáris szexuális jelenetekkel, és az erkölcsi moralizálásba sem mászik bele mélyen, annak ellenére, hogy valahol végig erről szólna. Itt mindenki bűnös, csak éppen nem nagyon találkozunk valódi bűnökkel. Nincsenek benne igazán bűnösök és nincsenek benne igazak, viszont mindenki bűnösnek tűnik benne és aki ismeri a kereszténység törvényeit, abban is biztos lehet: na, ebben a filmben mindenki a Pokolba kerül halála után, pedig olyan szánalmasan hétköznapi és egyszerű benne mindenki, még a főhős, Dorian Gray is, aki alkut kötött az Ördöggel. A film szereplőinek messze zöme - valójában a főhős és ördögi inspirátora is - hiába nyárspolgár, hiába műviek, mesterkéltek, tudatlanságot tanult úri műveltségükben filozófiai szempontból is együgyűek, korlátoltak és bugyuták, igen bigottak, tudatlanok és tapasztalatlanok, együgyűségük és ezzel is összefont idézőjeles tisztaságuk sincs sehol az örök élet elnyerhetőségéhez, amire csak rátesz a Sátán néhány vasúti kocsira való szénrakással azzal, hogy a film epicentrumában főleg a gazdagok, az arisztokraták állnak.

A Dorian Gray tehát főleg azoknak ajánlott, akik szeretik a kissé szokatlant, művészit, nem tucatárut, de sok olyannak is tetszik, akik egyébként átkozottul szürkék és hétköznapiak, és olyan mély a lelki szegénységük, mialatt boldogságot hazudnak önmaguknak egy olyan életen át tartó vegetáció során, amelyben traumáik és pszichés betegségeik folytán egy rozsdás vasketrecbe zárva élik le az életüket, mindenféle tudástól és ismerettől megfosztva.

Ők valahol megérdemlik a filmből hiányzó profanitást: mert ők csak esznek, isznak, néha talán basznak, rendszeresen szarnak és kész. Aztán - ahogyan T. S. Eliot írja "Az üresek" című versében, amely életem egyik legemlékezetesebb hatású verse volt, eme vers utolsó, záró szavaiban -:

"A világ így ér véget
Nem bumm-mal, csak nyüszítéssel."