Hogy Orbánék felől kifogás ne essék, most inkább idéznék egyet, ahelyett, hogy én fogalmaznék:

"Molnár F. Árpád - Gergényi Péter bács-kiskun megyei rendőr-főkapitánysága idején - a bűnüldözésben, operatív vonalon dolgozott a rendőrséggel és a titkosszolgálattal. Miután a hivatalokkal megromlott a viszonya, politikai üldözés alá vették, de közben egy mélységi titkosszolgálati beszervezést hajtottak végre, hogy hallgatásra és együttműködésre bírják. Ekkor került minden addiginál közelebbi kapcsolatba Orbán Viktorral, aki első miniszterelnökségének idejét töltötte, titokminisztere pedig Demeter Ervin volt. Az üldözés miatt a háború elkerülhetetlen volt, ami odáig fajult, hogy Molnár F. Árpád külföldre menekült az állami gyilkosság elől. Később - míg visszatért Magyarországra - államtitoksértési per is indult ellene, ami közben Magyarországról ismét külföldre távozott, de ekkor már keresztény hitre térve. De az államtitoksértési per folyamatban volt, ezért erre hivatkozásul körözést adtak ki ellene, amely másfél éven át tartott, addig, amíg vissza nem tért Magyarországra és a határon el nem fogták. Az ügy további részleteiről (is) keveset tudni, mivel államtitkot képeznek."

Ezt most sem megerősítenem, sem cáfolnom nem kell, elég csak folytatni, a háború közepén, abból az időből, amikor a szerb miniszterelnököt, Zoran Đinđić-et (ejtsd: dzsindzsics) már agyonlőtték. 2003-ban járunk:

Amikor a magyarok megértették, hogy mindenképpen kimegyek Szerbiába, hogy ott próbáljam meg átadni Orbán Viktorról és másokról (itt hadd ne írjam le, kikről) az évek során összegyűjtött bűnügyi bizonyítékokat (rengeteg mikrokazetta, több száz oldal dokumentum, egy videokazetta), a magyarok nagyon nem akarták, hogy kimenjek Szerbiába; a titkosszolgálat sok mindennel megpróbálkozott, hogy ne tegyem. A magyarok tartottak attól, hogy a szerbek befogadják a bizonyítékokat, amiket - a magyarokat illetően - főleg Orbán Viktorról összegyűjtöttem. Attól is féltek, hogy a rendkívül agresszív szerb államnak a szívességekért - ha a bizonyítékokat eltussolják -, milyen árat kell majd fizetni.

A bizonyítékhalom Orbán Viktor - és más, külföldi állami vezetők, így pl. a szlovák miniszterelnök Vladimír Mečiar, valamint a szlovák titkosszolgálat, az SIS feje, Ivan Lexa stb. - bűntetteiről, Orbán és Pintér Sándor olajügyeiről, robbantásos merényletekről, politikai és titkosszolgálati korrupciós ügyekről, civilek eltakarításáról és meggyilkolásáról szólt, amiknek összegyűjtése évekbe tellett és amelyekért több államot bejártam, egy sor, a médiából is közismert politikustól, alvilági személyektől stb. begyűjtve egy halom perdöntő bizonyítékot. Ugyanakkor mindenki tudta, hogy én Orbán Viktor és Pintér Sándor bűntetteire és merényleteire fókuszálok, de legfőképpen Orbán Viktort akarom megbuktatni és börtönbe juttatni. Pintér csak másodlagos és ha a szerbek befogadják és a médiában felrobbantják az anyagot, akkor Pintér Sándor megbuktatása is maximálisan hanyagolható. Azóta az ostoba, percpolitikusoktól hemzsegő primitív nyugat-európai politikusvilág is láthatja, mennyien milyen sokat nyertek volna, ha engedik Orbánt megbuktatni. Miután átkeltem a szerb határon, egészen addig, amíg a szerb fővárosig, Belgrádig (Beograd) megérkeztem, több felől azt ismételgették, hogy ne menjek Belgrádba, mert a szerbek meg fognak ölni.

Az út során autóról vonatra ültem, amellyel a belgrádi vasútállomásig mentem, a végállomásig. Bár döglesztő kánikula volt és az állomáson is európai külsejű járókelők közlekedtek, a vagon előtt, amelyből kiszálltam, teátrális mozdulatokkal és felvonulással, valamint zajjal látványosan kemény külsejű és öltözékű, ránézésre is közveszélyes maffiózók fogadtak, akik láthatóan teljesen védettek voltak a szerb állam részéről. Köztük bőrkabátban, napszemüvegben, teátrálisan, nekem és fölöttébb fenyegetően felvonulva, amikor pedig kiléptem az állomásról, és egy taxis rendkívül készségesen intézett el nekem mindenfélét, amikor aznap vagy másnap ismét megkerestem, már messziről és nagyon menekülő arckifejezéssel és gesztusokkal hárított, hogy inkább egy szót se váltsunk többet. Nyilvánvaló volt számomra, hogy szóltak neki, onnantól pedig menekült előlem. Nem tőlem félt, hanem a szerb állami maffiától rettegett.

Belgrádban, már aznap vagy másnap előállítottak a rendőrségre, fogdába zártak, aztán egy műsort szervezve kiutasítottak az országból. Orbánról és bandájáról a világon mindent eltussoltak. A bizonyítékokat ugyanakkor senki nem merte vagy nem akarta elkobozni sem.

Sok más országban sem tette senki, és az Orbán haverja, Silvio Berlusconi által vezetett Olaszországot kivéve mindenki igyekezett a lehető legtisztább maradni. Mindenki Orbán és bandája védelmén fáradozott. Az emberéletek semmit nem számítottak sehol.

A szerb titkosszolgálat - a rendőrség általi őrizetbe vételem előtt és az elengedésem után - olyan szorosan rajtam volt, annyira erőteljesen kísért és a világon mindenbe beleszólva rendezkedett és fenyegetőzött, amilyenhez foghatót nem láttam addig Európa egyetlen országában sem. Szerbiában harapni lehetett a terrort, annak ellenére, hogy maguk a mit sem tudó szerb állampolgárok - akik nem tudták, ki vagyok és miért jöttem - olyan kedvesek voltak, amilyenhez foghatót szintén nem láttam sehol Európában. Pedig ez Szerbia magja, a háború közepe, Belgrád volt, ahol az elhagyott, régi Parlament épülete továbbra is ott állt kettéhasítva, közepén, teljes hosszában beomolva, a bombázás mementójaként, az épületek mindenfelé olyan romosak, mint egyetlen volt háborús szláv országban sem, a rendőrségen nyomor, az utcán iszonyú sok szegény, Belgrád határában hatalmas, India nyomortelepeire emlékeztető nyomorváros stb. Nem volt ott semmi, ami Európára emlékeztetné az embert, de szinte minden a háború pusztítását és az irdatlan állami titkosszolgálati terrort idézte.

Amint átléptem a magyar határt, olyan volt, mint aki nem csak országot váltott, de mint akinek a személyiségét is hirtelen, egy csapásra kicserélték. A magyar titkosszolgálatokra ugyanakkor egy ideig rendkívül nagy hatást gyakorolt a szerb titkosszolgálat - hogy minél kevesebbet mondjak - eltérő stílusa, viselkedése, módszerei, magatartása, leplezetlen felvonulásai, tömeges, a magyar konspirációs szabályokon messze-messze túlmutató mennyiségű és vaskosságú akciói, amik egyébként az arab diktatúrák nyílt állami terrorizmusát idézték. Olyan államokban, ahol nem számít, ha a titkosszolgálat mozgása sok kívülálló előtt is megmutatkozik, úgysem mer tenni senki, semmit.

Nos, ilyen demokraták irányítják Szerbiát.

A fenti akciók egyébként azt követően voltak, hogy Zoran Đinđić szerb miniszterelnököt - a világsajtó szerint - a maffia meggyilkolta. (Ejtsd: zorán dzsindzsics.) A szerbek - a nyugati elvárásoknak is pózolva - borzalmas nagy hangsúlyt fektettek arra, hogy - magyarosan írva - Zoran Djindjic mennyire nagy miniszterelnök volt, milyen kár érte, és hú, de még mennyire tisztességes ember volt, akit nagyon kell sajnálni, de ha a beavatottak nem mutatnak elég hatalmas sajnálkozást, akkor ha nem is olyan jelentős megtorlásra számíthatnak, mint nemrégiben Észak-Koreában, aki nem sajnálta eléggé a Kedves Vezér halálát, de cseppet sem európai minőségű titkosszolgálati bosszúakciókra garantáltan építhetnek. Úgyhogy mire visszatértem Magyarországra, olyan volt, mint aki a korábbi, az iraki háború előtti Bécs kívülállók számára elrejtett, fullasztó állambiztonsági mocsarából valami magaslati, sokkal-sokkal tisztább hegyi levegőhöz jutott.

A titkosszolgálat segítségével agyonlőtt miniszterelnök, Zoran Đinđić csak egy pokoli korrupt, megbízhatatlan tömeggyilkos volt, aki rendkívül súlyos terrorizmust tartott fenn Szerbiában, rettegésben tartva a szerbiai lakosságot, érdekei szerint fedezve a háborús bűnöket stb. Rengetegen tűntek el az ő idejében és azt követően is, amikor én ott voltam, olyanok, akik eleget tudtak, de nem mindent akartak elhallgatni, meg akik tenni szerettek volna valamit a demokráciáért. Pl. egy szabadabb Szerbiáért, ahol nem jár több hónap előzetes letartóztatás egy oligarcha senki leköpéséért, amilyen Pásztor István, a szélsőjobboldali szerb kormánytól 5 államtitkári posztot kapott Vajdasági Magyarok Szövetségének (VMSZ) elnöke, miközben újságírók halmozott és üvöltözve tett, közbotrányt okozó életveszélyes fenyegetésére megállapítják, hogy az viszont nem bűncselekmény, hanem makulátlanul tökéletes és kikezdhetetlen orbán-vajdasági polgári cselekedet. Olyasmi, ahogyan a pásztor istvánok és áder jánosok elképzelik Szerbiát és Magyarországot.


Aki a szerb állam szerint megölte a közösen likvidált szerb miniszterelnököt és a korábbi szerb elnököt

Hogy milyen állapotok uralkodtak Szerbiában abban az időben, amikor Orbán Viktor és mások bűntetteiről és gyilkosságairól a bizonyítékokat - Orbán Viktor megbuktatása céljából - át akartam adni, elég, ha egyes területeken figyelemsebben olvastak és megértettek olyan dolgokat is, amiket nem írtam le. Sokan megérthetik ekképpen azt is, hogy Zoran Djindjic miniszterelnök meggyilkolásáról szinte mindenki tudott, kvázi kivéve Djindjicet. Đinđić akkor hirdette meg, hogy - megnevezve a személyt - leszámol a szerb maffia fejével és valami hétfőn őrizetbe veteti.

Pillanatok alatt megszervezték a likvidálását. Szinte mindenki benne volt.

De annak a férfinak a rendkívül impozáns és szuggesztív életútjából idézek néhány elemet, aki a szerb bíróság (tehát a kormány és a titkosszolgálat) ítélete szerint megölette a tömeggyilkos szerb miniszterelnököt, Zoran Djindjic-et, akit kollektív gyilkosai, a szerb állam vezetői és titkosszolgálati főnökei úgy köteleztek kollektív siratásra, mint aki Észak-Koreában jár, de nem turistaként, hanem a rendszer kvázi minden jogától megfosztott állampolgáraként. Észak-Korea annyival kulturáltabban viselkedett a turistákkal és a mérhetetlenül pofátlan újságírókkal is, akik átléphették a koreai határt, amihez ez a nyomorult tömeggyilkos szerb állami parazitizmus fel sem érhetett.

Milorad Ulemek Legija (más néven Milorad Luković) 1965. vagy 1968. március 15-én, a magyar forradalom és szabadságharc évfordulóján született, Belgrádban. A szerb kormánybíróság szerint ő szervezte meg Zoran Djindjic szerb miniszterelnök, valamint Ivan Stambolic szerb elnök meggyilkolását, továbbá Draskovics ellen egy gyilkossági kísérletet. (Miután hagytam, hogy sokan meglepődjenek, közlöm, hogy nem Draskovics Tibor magyar igazságügy-miniszterről, hanem az egyik druszájáról, Vuk Drašković ellenzéki vezető megöléséről van szó.)

Milorad Ulemek Legija apja a jugoszláv hadsereg altisztje, édesanyja, Natalija háztartásbeli volt. Az ifjú Ulemek autószerelő-, valamint orvostudományi iskolát végzett. Első állítólagos nagy rablását Kristijan Golubović-csal követte el, valamikor ez idő tájt kaphatta a Cement (szerbül Cema) becenevet.

Egyik állítólagos rablásába belebukott; eztán menekült Franciaországba, ahol 1986. április 10-én beállt a Francia Idegenlégióba. A politikai üldözöttek, valamint azok számára, akik a titkosszolgálatokkal összenőttek, igen szokványos rész ez: nagyon sokunknak természetes választás az idegenlégió. Sokan eljutnak a belépésig, de sokak életútját mégis úgy rendeli az Isten, hogy bár tervezik és akarják, de aztán valahogyan mégis elkerülik ezt. A Légióban (itt szerezte a Legija nevet) 6 éven át szolgált. Eljutott Csádba és a Francia Guyana-ra is. Amikor hazatért, nem ment vissza a Légióba, így szökevénynek minősült, amiért - sokan nem tudják ezt - halálbüntetés járt.

Ekkor már dúlt a délszláv háború, így - ahogyan a szerbek gyakran nevezik - Ulemek-Legija beállt a híres-neves Arkan irányítása alatt álló Szerb Önkéntes Gárdába, ahol Arkannal - mert a tehetségek gyakran megtalálják egymást - a legközelebbi barátságba került, és a Gárda parancsnoka lett. Ulemek Legija irányította a Szuper Tigrisek nevű különleges egységet is, amely Dél-Szlavóniában működött. Az egység tagjainak eztán parancsba adták, hogy a jugoszláv hadsereghez csatlakozzanak.

A JSO (Jedinica za Specijalne Operacije) a Jugoszláv Állambiztonsági Szolgálat, az RDB különleges, elit rendőrségi alakulata volt. Jovica Stanišić, a Jugoszláv Állambiztonsági Szolgálat (RDB) vezetője kérte fel Ulemeket, hogy legyen vezetője a Vörös Sapkáknak (vagy Vörös Sapkásoknak). Ulemek 1999-ben lett a Vörös Sapkások vezetője, 2001. áprilisában pedig - amikor Milosevicset letartóztatták - a JSO SDB Szerbia parancsnoka lett. A Vörös Sapkások - a szerb rezsim állítása szerint - Szlobodan Milosevics (Slobodan Milošević) érdekében működött, valamint Horvátország, Koszovó és Bosznia-Hercegovina területén végrehajtandó operatív akciókért. Úgy tűnik, a nyugat ezt jobban erőlteti, mint ahogyan Szerbia. De a Vörös Sapkások - a státusza szerint - terrorelhárító alakulat volt.

Mindannyian emlékezhetünk arra, hogy a nyugat pl. Magyarországon egyszerűen úgy kommunikálta le a Djindjic-merényletet, hogy a maffia feje rendelte azt meg. A nyugati média - igyekezve meghamisítani a történelmet - egyszerűen azt hazudta, hogy a maffia feje volt a tettes, és gondosan igyekeztek elhallgatni, hogy akire mutogatnak, nagyon komoly titkosszolgálati múlttal és jelennel, állambiztonsági vezetői státuszokkal rendelkező vezető, s hogy Djindjic-et minimum elitkatonák által vezetett kisebb hadsereg, rendőrökkel és a maffiával végezte ki. Egyéb iránt pedig aligha lehetett volna Djindjic-et úgy kivégezni, hogy ne tudja a fél szerb állam, hogy mi készül.

A szerb bíróság viszont (ellentétben a hazug nyugattal) politikai gyilkosságnak nevezte a szerb miniszterelnök megölését, elismerve ezzel a szervezők politikai hatalmát. Volt is miért. A bírósági tárgyalások során volt tanú, akit természetesen megöltek, általános volt a tanúk megfélemlítése, de a bírói tanács is félelemben élt, amelyet ugyancsak rendszeresen megfenyegettek. Az első tanácselnök bíró, Marko Kljajević vissza is adta az ügyet és bejelentette, hogy ő már 14 hónapja bujkál a saját házában.

Legija Ulemeket - többek közt vagy főleg azért, mert a nyugatnak el kellett játszani a civilizált országot - már nem ítélhették halálra és a börtönben sem merték likvidálni. Ulemeket nagyon sok szerb most is hősként ünnepli és ünnepi ódákat zengedeznek róla most is. Ulemek Legija a börtönben jó néhány regényt is írt. Kedvenc zeneszámaként sokan a Rammstein szerzeményét emlegetik, amelyet az alábbi lejátszón meghallgathatnak. A számból, nemes egyszerűséggel csak ennyit idézek:

Bumm-bumm!