Valójában, még arról sem ők döntenek, hogy milyen párt nyeri a választást, nemhogy az ország további sorsáról, ám az is tény, hogy az úgynevezett „fejlett” demokráciák esetében a valódi irányítók szemszögéből szinte teljesen mindegy, hogy ki nyeri a választást, hiszen a láthatatlan háttér beágyazottsága lényegében teljes, a legfelsőbb szintekről érkező irányelvek már nem tudnak érdemben elakadni a kirakatba tett, alsóbb szintű „döntéshozóknál”. Tűnjön tehát a laikusok (választópolgárok) számára bármilyen kiszámíthatatlannak vagy szorosnak egy választási kampány, mindig vannak, akik jó előre koccintani fognak az új bábkormányra, akik gondolkodás nélkül végrehajtják a már jó előre eldöntött gazdasági és társadalmi elképzeléseket.

A korábban uralkodó struktúrák leváltására és az úgynevezett képviseleti demokráciák megalkotására éppen azért volt szükség, hogy a valódi hatalom, a világ stratégiai irányítása soha ne legyen leváltható és számon kérhető, miközben már nem is lokálisan, hanem globálisan irányítja a létezét. Helyette, vagy ha úgy jobban tetszik a demokrácia nevében csak  kontraszelektált bábok tetszeleghetnek vezetőkként, melyek aztán fogyóeszközként cserélgethetők a lényegében láthatatlan megrendelők igénye szerint. Ezeket, a kevés kivételtől eltekintve valójában elvtelen, gyakran rendkívül jellemtelen, de még a legjobb esetben is „csak” kontraproduktív entitásokat nevezik manapság politikusnak, akikről a teljes lakosság (bárhol a világon) régóta általános vélekedése az, hogy képmutatók, korruptak, gátlástalan harácsolók, hazudozók és az emberek valódi problémái iránt teljesen érzéketlenek, de mivel nincs más (így lett megalkotva a rendszer illetve a szavazók is szocializálva) a lakosság többsége valamelyikkel mindig megpróbál azonosulni, mely azonosulás alapja gyakran nem is a politikus által közvetített vélt vagy valós „érték”, hanem inkább az ellentétes formációk iránt érzett ellenszenv (finoman kifejezve). Az úgynevezett demokráciának tehát nincs más dolga, mint ideológiai csoportokra (főként párokra) bontani a társadalom minél nagyobb részét, amiket különböző színekkel és logókkal ellátott, közpénz milliárdokból kiglancolt bazári majmok képviselnek, és akinek köszönhetően az ország számára fontos közös nevező (abszolút népérdek vagy valódi nemzeti érdek) lényegében már szóba sem kerülhet. Hogy is mondta Mr. Mayer?

„Add nekem egy ország pénzügyeinek irányítását és nem érdekel kik hozzák a törvényeit!”

Lényegtelen, hogy talán nincs is olyan dolog a világon, ami minden embernek egyformán tetszik vagy megfelel, ha a társadalom értékrendje az erkölcsön (vagy mondjuk a Jézusi tanításokon) alapul(na), a jog helyett. Ha ugyanis egy alapjaiban egészséges gondolkozású, erkölcsös nemzetnek (van ilyen?) akad olyan tagja, akinek nem tetszik, hogy egy éhező nemzettársa a közösből enni kap, az elesett támogatást,  vagy egy hajléktalan nemzettársa egy alapszintű lakhatást, továbbá annyi esze sincs, hogy megtartsa magának fogyatékosságát, akkor azt a többség gondolkodás nélkül kivetné magából (de biztosan nem választaná meg politikusnak, népvezérének vagy képviselőjének) de persze szabadon távozhatna olyan népek közé, ahol mindenkinek joga van hajléktalannak, nyomorultnak és/vagy éhezőnek lenni, illetve csendben megdögleni. Ugyanilyen egyértelműen kellene biztosítani minden állampolgár számára egy megfelelő szintű orvosi és időskori ellátást vagy a gyermekek felnőttkorig történő kötelező, ámde színvonalas oktatását, és ha már elkezdtük a felsorolást, akkor az ország mindennemű vagyonával, lehetőségeivel és erőforrásaival való felelősségteljes, elszámoltatható és jövőt építő hozzáállást semmiképpen nem hagynám ki.

Azt gondolják, hogy ezek teljesíthetetlen célok volnának? Aligha, csupán szöges ellentétben állnak a legfelsőbb irányítók céljaival, akik nem véletlenül helyezték a jogot az erkölcs fölé, mely világban a helyi marionettek is maximálisan megtalálják a számításukat és kiélhetik szadista hajlamaikat.

Sokan gondolják úgy, hogy a fentiek java részét a tőlünk többnyire nyugatabbra elhelyezkedő, egyesek szerint fejlettnek, megint mások által működőnek nevezett demokráciák már megvalósították, ám ez csak a szemfényvesztés része. A világtörténelmi viszonylatban csupán kérészéletű virágzás, már jó ideje a lassú rohadás melegágya csak, ahonnan ráadásul a világ többi része is csak egyre inkább fertőzötté válik. Az úgynevezett demokratikus országok a világ népességének zöméhez képest valóban elképzelhetetlen életszínvonallal és jóléttel számolhattak a közelmúltban, ám ezt az állapotot, éppen a világ nagyobbik részének rovására, az évszázadokban mérhető, de még napjainkban is javában zajló, többszintű kizsákmányolási mechanizmusok következtében tudják egyre elkeseredettebb módon fenntartani, ám már ezekben a szó szerint is rablókapitalista országokban sem csökken a munkanélküliség és a hajléktalanság, hanem nő. Az áltagbérek növekedése egyre inkább lemarad az egy főre jutó (indokolatlanul pazarló) megélhetési költségektől, amik viszont épp a szociális és lakhatással kapcsolatos kiadásokkal együtt dinamikusan növekednek, nem beszélve a túlzásba vitt jóléti/fogyasztói társadalom azon dinamikájáról, hogy a polgárai egyre kevésbé immunisak a negatív irányú változásokra, amik pedig bőséggel predesztináltak a jövőt illetően, és ezzel bele sem kívánok menni az úgynevezett migrációs spirálba, ami Európában napjainkban tapasztalható.

A nyugatot, tehát hagyjuk… hadd nyugodjon, ahogy annak lennie kell… a közép viszont, egyelőre még viszonylag… ép, mármint a köz, ám a közhatalomról mindez már nem mondható el.

Valamiért (na vajon miért?) az országunk vezetőinek kikiáltott politikusok pártállástól független gyarló sokasága, az állítólagos rendszerváltás óta (lassan 30 éve) még elviekben sem volt képes a fent vázolt minimumot konszenzusban garantálni a nemzet számára, ellenben szinte minden kifosztásra és elnyomásra vagy megosztásra és butításra irányuló kezdeményezés lényegében zökkenőmentesen ment keresztül a törvényhozásokon és parádésan megvalósult.

Hogy miért? Mert az emberek többsége még ma is (és egyre inkább) elhiszi, hogy a demokrácia és persze az ideális gondolkodásmód az, ha négy évenkénti szavazással egy rakás, hozzáértőnek feltüntetett hétpróbás senkiházira bízzuk a sorsunkat, a saját, a családunk és a nemzetünk jelenét és jövőjét, továbbá ha ezt a demokrata éleslátást egyéb tömeggyilkos nagyhatalmak felé is minél inkább kiterjesztjük.  Minél többen hiszik el ezt a baromságot, annál többen mennek el szavazni, ami által az aktuálisan megválasztott hullarabló társaság csak annál nagyobb társadalmi felhatalmazást érez arra, hogy négy éven keresztül pontosan az ellenkezőjét csinálja annak, mint amire a néptől lényegében lehetőséget kapott. Természetesen azért, mert a nép még legszűkebb igénye is borítékolhatóan ellenkező előjelű a gyarmattartó gazdik és így a kiszolgáló klientúra igényeivel. Hogy is mondta Lucifer?

„Nem adhatok mást, mint lényegem.” A nép pedig (bármennyire is meglepő) pontosan azt kapja, ami választott képviselőinek lényege.

Mielőtt túlságosan elkeserednénk, természetesen van megoldás is, de az egészen bizonyos, hogy nem április 8-a fogja elhozni számunkra, hanem a belsőnkben zajló tudatos döntések hosszú sorozata. Csak ez képest változást hozni, nem pedig a kormányváltás négy évenként. Sok-sok apró, gyakran igen nehéz, ám helyes döntés abban az irányban, hogy mire helyezzük a hangsúlyt, mit tartunk fontosnak, minek vagy kinek hiszünk? A globálisnak tűnő, az orrunk előtt már-már mozifilm szerűen pörgetett hazug képkockák helyett észrevesszük-e közvetlen környezetünkben történő valódi folyamatokat, valóban érzékeljük-e a mellettünk vagy velünk élő emberek valós problémáit és képesek vagyunk-e helyén, pl. türelemmel vagy megértéssel kezelni azokat? Képesek vagyunk-e meglátni valódi értékeket, be tudunk-e kapcsolódni olyan folyamatokba, melyek pl. önzetlenül adni szeretnének és nem elvenni, lefölözni vagy hasznot húzni? Le tudunk-e mondani pillanatnyi örömökről, élvezetekről vagy önző érdekekről, mások vagy a környezetünk javára? Ehhez nem kellenek pártok, ehhez nincs szükség a politikára. Ehhez szándékra van szükség, akaratra, hitre és elkötelezettségre, ami viszont bárkinek rendelkezésére állhat, minden anyagi vagy egyéb társadalmi feltétel nélkül.

 

Sokan szeretnek idézgetni egy Széchenyinek tulajdonított intelmet, ami pedig csak egy közel száz évvel később életrajzi regény néhány sora, miszerint:

„Én utálom a vénasszonyos lamentációt, amely minden bajért a kormányt teszi felelőssé. Segíts magadon, az Isten is megsegít. Minden nemzetnek olyan kormánya van, aminőt érdemel. Ha valami oknál fogva ostoba vagy komisz emberek ülnek egy bölcs és becsületes nép nyakára, akkor a nép azokat a silány fickókat minél hamarabb a pokol fenekére küldi. De ha egy hitvány kormány huzamosan megmarad a helyén, akkor bizonyos, hogy a nemzetben van a hiba. Akkor az a nemzet aljas vagy műveletlen. Mit használna a dél-afrikai feketéknek az, ha valami isteni hatalom megajándékozná őket Anglia, Franciaország vagy Magyarország alkotmányával?”

Csakhogy, Széchenyi (nagyon bölcsen, és nem egy demagóg pártpolitikusként) nem ezt mondta/írta, hanem a következőket hagyta ránk örökül :

„A nemzet nagysága, boldogsága mindig csak magában a nemzetben rejtezik.”

„Népek kormányaikkal való diszharmóniáját harmóniába hozni mindig nehéz, még akkor is, ha a vezetők és a vezetettek – amennyire lehet – világosan látnak. Ha azonban a népek rövidlátással vannak megverve, a hatalmon lévők pedig egyenesen vakok, akkor a harmónia megteremtése némiképp bizony meghaladja az emberi erőt, s ilyenkor dönt a véletlen, a világszellem, a magasabb fény, a fátum, az Isten.”

A bennünk lévő harmóniát tehát magunknak, magunkban teremtjük, amivel a környezetünket is pozitívan befolyásolhatjuk ha jól csináljuk, a segítséget ehhez pedig mindenek előtt az Istenben lássuk és inkább az Ő útmutatásait kövessük, mintsem a lezsírozott és biztosan kárhozatra ítélt politika hazug bábszínházát, mert ők az ördög atyától valók, és az ő atyájuk kívánságait akarják teljesíteni. 

„Az emberölő volt kezdettől fogva, és nem állott + meg az igazságban, mert nincsen ő benne igazság. Mikor hazugságot szól, a sajátjából szól; mert hazug és hazugság atyja.” (János, 8/44)