Az ötévesen két ökörrel szántani tudó arisztokratától, Wass Alberttől is tudhatjuk: ha katonák lennénk egy háborúban, akkor dacára a belénk nevelt hősi-halál-hablatynak, nem szabad meghalnunk! Ölni pedig csak Istennek szabad. Ha Világosnál és a többi csatatéren kiirtják a nemzet javát, a környező népeknek tálcán kínálkozott volna a magyarságot eltörlő végső megoldás. Éppen a technikai, gondolati hátteret biztosító, mélysötét XX. század előestéjén.

 

Elérkeztünk a legfontosabb lépcsőhöz, amire fellépni az orwelli disznóólban még mindig röfögők képtelenek; a történelemben sohasem egy nép kiirtásáról, hanem emberek ellen elkövetett gyilkosságokról beszélünk. Ezért kell letenni a fegyvert. Világos? Isten üzenete van ebben a történelmi helyszínben. Ennek a fénnyel és élettérrel teli kérdésnek a megválaszolása hát a mindenkori nemzeti lecke, nemcsak nekünk, minden népnek. Igennel élni vagy nemmel halni.

Egy haza - egyéntől függően - nagy becsben lehet tartva, de ha valaki nem becsüli a hont, ő egy hazafias hősi halált legkevésbé se fog hősiesnek vélni. Bármikor jöhet például egy (jó) futballista és bepöccenve egy apróságon nagy nyilvánosság előtt az egész országra kijelentheti, hogy úgy ahogy van, az egész egy nagy sz@r (közelmúlt, Zlatan Ibrahimovic, Franciaország, 3 meccses eltiltás). És különben is, ha „meghóttam” a másnak semmit sem jelentő értékekért, akkor majd kinek és hol fogok jelenteni valamit? Ha az emberi életről (bitangnál a rongy életről) beszélünk, akkor nem a kioltatásra, hanem a megváltoztatásra kell törekednünk, akár nemzeti tudatossággal – ez utóbbit ezelőttiesen szólva.

 

Az ezelőtties minősítést mindenki saját tudatszintje, élettapasztalata szerint értelmezze, következtessen züllöttségre, nemzetközi fertőzöttségre vagy haladásra, de ne legyen mindenkit magával rántó öngyilkos másodpilóta, mert egy ponton kell földre szállnia. Élni kell! Kell élni! Wass Albert vesszőparipája szerint: hősi életet kell élni! A falakat – ha vannak – végig döngetni kell!

Mi számít ma drágább, rongy életnek? Minden népben, nemzetben és hazában vannak jók és hitványok. Ha az utóbbiak egy országhatár által zárt közösségen belül elszaporodnak, akkor az a társadalom hanyatlani kezd. Ha a mai Magyarországon valaki társadalmi betegséget tapasztal, akkor annak okát a hitvány gazemberek rákos burjánzásának tudhatjuk be.

 

Itt és most - a XXI. században - előfordulhat, hogy emberek fagynak meg az utcán, családot kilakoltatnak, mert egy nagyszabású pénzügyi csalás áldozata lett a családfő, gyerekek éheznek vagy jogvédők, tényfeltárók megbecsülés helyett ellehetetlenítésben részesülnek. A legtöbb fogyasztót etető híradások közúti baleseteken és állatkerti szaporodáson rugóznak, míg a Stockholm-szindrómás, hangadó értelmiség többnyire hallgat vagy a sorsdöntéshez szükséges nyomatékkal nem hallatja szavát.

Ha ezek tények, és egyre inkább gyakoribbak, akkor a még mindig ugyanaz az országos fennhatósággal bíró, felelős döntéshozó réteg egy bitang, sehonnai banda. A szociális védőháló megvonása pedig modernkori népirtás, soha nem felejtendő bűn. Undor belföldön, undor külföldön, undor az univerzumban.

Aki nem törekszik arra nap mint nap, hogy jóra törekedjen, annak rongy az élete. Esetenként ez a hálálnál is rosszabb. Rajta magyar! (Feltételezve, hogy a talpra állítást Petőfiék már megtették.)

Wass Albert: Üzenet haza – záró sorok (1948)

Maradnak az igazak és a jók.
A tiszták és békességesek.
Erdők, hegyek, tanok és emberek.
Jól gondolja meg, ki mit cselekszik!
Likasszák már az égben fönt a rostát
s a csillagok tengelyét olajozzák
szorgalmas angyalok.
És lészen csillagfordulás megint
és miként hirdeti a Biblia:
megméretik az embernek fia
s ki mint vetett, azonképpen arat.”
Mert elfut a víz és csak a kő marad,
de a kő marad.”

Wass Albert álmodott, lélekszűrő csillagfordulásával vetekszik Petőfi Sándor fantáziája, aki olyat vizionált, hogy még a meghalása után is cselekedni fog, például örök szerelme végett az özvegyi fátyolért fel fog jönni a síri világból. Harc mezején kiontott ifjú vérét 166 év elteltével értelmetlen gyilkosságnak vélhetjük, mert még azt a kegyeleti jogot sem kapta meg, hogy sírja legyen, ahonnan az özvegyi fátylat jósolt földöntúli képességeivel levihette volna. A magyar nemzetet nagy eséllyel így fosztották meg egy szimbolikus zarándokhelytől, amit azért ne bánjunk nagyon, mert egy összmagyar évszázados hisztériát biztos nem tolerált volna a vérszomjas, barbár környezet.

 

Egy összeszerelő, rab ország valahogy szimpátiát szül a gyarló idegenekben, és ha már a szalagon vagyunk, szolgaföldben nem nyugható, kárhozott felmenőinkkel, két kocsi között a kollektív hitvallást is szereljük össze, ami valójában roppant egyszerű és az egyénre szabott parancsokból adódik:

Élni kell, jóként kell élni, a jók helyett a hitványokat kell ellehetetleníteni!

 

 

A rabság így idővel fellazul és a kívül-belül még rokonszenvesebb népjólét kell, hogy beköszönjön.

„Ha majd a bőség kosarából
Mindenki egyaránt vehet,
Ha majd a jognak asztalánál
Mind egyaránt foglal helyet,
Ha majd a szellem napvilága
Ragyog minden ház ablakán:
Akkor mondhatjuk, hogy megálljunk,
Mert itt van már a Kánaán!”
Petőfi Sándor (1847)
 
Naleksz, 2015. április 28.