Forrás: Múlt-kor.hu

 

A szovjet Golf II nukleáris robbanófejekkel megpakolt tengeralattjáró 70 fővel a fedélzetén 1968-ban süllyedt végleg a mélybe a Csendes-óceán közepén. A szovjet haditengerészet több hónapon át kutatott utána, azonban nem találta meg, így felhagyott a keresésével.

 

Erre a pillanatra vált a hidegháborús ellenség: az Egyesült Államok rögtön beindította a saját keresőgépezetét, ugyanis az óceánfenékre süllyedt tengeralattjáró a szovjet atomtitkok mellett az amerikaiak számára felbecsülhetetlen értékű információkat tartalmazott a szovjet kódoktól kezdve Moszkva esetleges jövőbeli terveiig bezárólag.

 

A titkos akció önmagában azonban túlságosan nagy figyelmet kapott volna, így a washingtoni kormányzat felkérte Howard Hughes-t, a különc amerikai milliárdost, hogy segítse fedezni a küldetést, derült ki a frissen feloldott CIA-jelentésekből. A krimibe illő történet ihlette a Houston Chronicle információi szerint az 1977-es A kém, aki szeretett engem (The Spy Who Loved Me) című James Bond filmet.

 

A feloldott hidegháborús dokumentumokból pontos képet kaphatunk a 46 évvel ezelőtt zajló akcióról, amely az "Azori-projekt" nevet kapta. Miután a szovjet haditengerészet elhagyta a helyszínt, az amerikaiak érkeztek a térségbe, akik meglepő gyorsasággal ráleltek a Hawaiitól mintegy 2300 kilométerre északkeletre, az óceán fenekén, ötezer méteres mélységben lévő roncsra.

 

A fő kérdés az volt, hogyan emeljék ki a felszínre. A CIA mérnökei egy csatahajót alakítottak át, az aljára egy csapóajtót szereltek, ahonnan egy hatalmas mechanikus kart tudtak kiengedni, amely a tervek szerint a tengeralattjáró törzsét fogja át. Majd egy hatalmas, álcázott, tetővel ellátott uszállyal akarták elszállítani, hogy a kíváncsi szemek elől elrejtsék.

 

A hatalmas expedíció várhatóan nagy port kavart volna, ám nem volt könnyű egy ekkora költségvetésű, valamint ekkora méretű akciót elrejteni az óceán közepén, hogy az ne keltsen gyanút a szovjeteknek, akiknek nyilvánvaló érdeke, hogy atomtitkuk az óceánsírban maradjon. Ekkor lépett színre a csodabogár iparos és mérnök csodagyerek, Howard Hughes, akitől már megszokhatta a kor embere, hogy hatalmas pénzeket ölt bele látszólag teljesen haszontalan vállalkozásokba, így elterelődhetett arról a tényről a gyanú, hogy Washington is részt vett az akcióban.

Egy 1974-es, a külügyminiszteri posztot betöltő Henry Kissingernek  írt jelentésben ez olvasható: "Howard Hughes jól ismert számtalan üzleti érdekkel átszőtt úttörő vállalkozásairól; rendelkezik pénzügyi forrásokkal, személyes különcségei miatt gyakran kerül be a médiába, amelyet ily módon félrevezethetünk." 

 

 

 

A kockázatos sakkhúzás bevált, ugyanis bár a sajtó naponta több cikkben is tudósított az eseményről, a "Hughes Glomar Explorer" (HGE) nevű hajót sokáig nem kapcsolták össze a kormánnyal. A tudósítások szerint mélytengeri bányászattal foglalkozott az óceán közepén. 1974-ben a HGE-nek sikerült a tengeralattjáró egyik darabját a felszínre emelni, azonban mikor az egész géptörzset akarták elmozdítani, majd kiemelni, nem várt dolog történt: a géptest kettétört és visszazuhant a mélybe.

A kudarcot tovább tetézte, hogy különböző pletykák kezdtek el terjedni az évek óta egy helyben álló hajóról, és az oknyomozó újságírók egyre többször említették egy lapon a kormányt és az expedíciót. 1975-ben pedig több olyan dokumentumot loptak el Hughes-tól, amelyek egyértelműen a szovjet tengeralattjáróra utaltak.

 

Kissinger az egész akció lefújását javasolta: "a szovjeteknek most már világos, hogy mik a szándékaink, és kétlem, hogy lehetővé tennének számunkra egy második nekifutást" - írta egyik jelentésében Gerald Ford elnöknek. "Március 28-a óta ráadásul egy szovjet óceánjáró kering a célterületen, egyértelmű, hogy tudják" - tette hozzá.

Több év és 800 millió dollár elköltését követően az Azori-projekt véget ért. A HGE-t eladták egy olajfúró cégnek, a szovjet tengeralattjáró pedig titkait őrizve a mai napig ott fekszik az óceán fenekén.