Az éjszaka feketével ölelte körül a mauritániai sivatagot, amikor Alain, a magányos utazó, megérkezett a kietlen vidékre. Az elhagyatott falvak romjai mellett suhogó szél zsongott, mintha egy régen elfeledett zarándoklat sötét emlékei kísérnék.

Alain nem volt hívő ember, de a sivatag mélységeiben valami megmagyarázhatatlan vonzalom hajtotta előre. A csillagok tengerében eltűnő és újjászülető világban egyszer csak megállt, és elkezdett recitálni egy furcsa litániát. A sivatag visszahallgatta szavait, és a homok szellemei mozdulatba lendültek.

A homokdűnék lassan kezdtek emelkedni és zuhanni, mintha hallgatták volna Alain szavait. Az éjszaka mélyén egy világító pont kezdett formálódni, és az égbolt részegen lobogni kezdett. A homok és a szél táncoltak a fény körül, mintha megidézték volna az ősi erőket.

Alain érezte, hogy valami nagyobb dolog részese lett, mint ő valaha is elképzelt. A litánia folytatódott, és a homokvihar tombolt körülötte. Az apokaliptikus tájban valami új élet született, és a sivatag titkai mélyen a földbe temetkeztek.

Hajnalra a homokvihar elcsitult, és a fény is eltűnt az égboltról. Alain magához tért, és rájött, hogy valami egészen különleges történt. A mauritániai sivatag most már nem volt pusztaság, hanem egy élő és lélegző lény, amely rejtett csodákat tartogatott azok számára, akik hajlandók voltak megnyitni szívüket és elméjüket az ismeretlen előtt.

Alain tudta, hogy soha nem feledi el ezt az éjszakát, amikor a mauritániai litánia ereje megváltoztatta mindazt, amit eddig ismert. Az apokaliptikus sivatag most már egy misztikus szentély lett, amelynek titkai mélyen belevésődtek az ő lelkébe, és örökké megmaradtak benne.