2017. 12. 11., Hétfő
Árpád névnapja

Lukács György, a Frankfurti Iskola és a döglegyek

Lukács György, a Frankfurti Iskola és a döglegyek
2017-01-29
„Mostanáig a nemzeteket hódítások útján gyilkolták le. Felmerül azonban egy fontos kérdés: Meghalhat-e egy nemzet a saját területén is, anélkül, hogy megszállnák országát - például úgy, hogy beengedi a döglegyeket, amelyek velejéig szétrohasztják azokat az eredeti és alapvető elveket, amelyek nemzetté tették őket.” Joseph de Maistre (1753 – 1821) magas rangú szabadkőműves

A felvetés, bár első hallásra talán költőinek tűnhet, cseppet sem volt az. Az eszme elvtársai hosszú évtizedeken keresztül készítették elő a talajt, az Európa és a világ történelmét meghatározó erők segítségével, forradalmaknak álcázott közönséges népirtásokkal halmozták a hullahegyeket világszerte, hogy a múlt század hajnalával a tetemből végre kirepülhessenek a "megprófétált" döglégyrajok, melyeknek ma már a sokadik generációi ugyan, de változatlan étvággyal rothasztják a nemzeteket, a forgatókönyv szerint, immár saját területeiken belül. 
 
A képen, Lukács György szobra látható a Szent Istvány parkban (Bp. 13. kerület) a táblára írt felirat pedig (talán) a következő: "Ne hagyjuk, hogy a provencionális (?) tudatlan hatalmak lerombolják az egyetemes műveltség, a kultúra és a tudomány emlékműveit" mely tábla apropója, hogy a szobrot épp eltávolítani készül a fővárosi önkormányzat. Nézzünk kicsit utána az ügynek.
 
Domján Tibor, Budapest
 

A múlt század elején, az úgynevezett nyugati világ egyik legfőbb döglény keltetője a Frankfurti Egyetemen működő Társadalomkutató Intézet volt, melyet nem hivatalosan Frankfurti Iskolának neveztek, és ahol a főként meggyőződéses, marxista ideológiát valló és főként zsidó származású vezető filózófusai elemezgették, hogy az oroszországi bolsevik forradalom "eszmeisége", hogyan tudna átterjedni Európára és Amerikára?

Mivel rájöttek, hogy gazdasági marxizmussal már nem képesek a megfelelő eredményeket elérni a nyugati félteken, ezért megalkották a kulturális marxizmus alapvetéseit, mellyel főként az USA társadalmát, az amerikaiak értékrendjét és keresztény szellemiségét sikerült a célnak megfelelő szintre süllyeszteni.

Nézőpont kérdése, de egyik legfőbb vágyuk megvalósításában véletlenül éppen kapóra jött a német nemzetszocialisták és végül Adolf Hitler hatalomra kerülése, akik elől a Frankfurti Iskola ideológiai agytrösztjeinek java része az USA-ba emigrált, ahol különböző egyetemeken sikerült szétszóródniuk, és meghatározó pozíciókat szerezve, különböző társadalomkutató intézmények álcája alatt hozzáláthattak immár új hazájuk társadalmának és kultúrájának provokatív átalakításához. (A forgalókönyv szerint: belülről)

Eközben, a Frankfurti Iskola egyik oszlopos tagjává vált Lukács (Löwinger) György, az Osztrák-Magyar Monarchia egy dúsgazdag zsidó bankárának fia is, aki marxista filozófusként, többek között kidolgozta a "Forradalom és Érosz" viszonyára vonatkozó elképzeléseit, vagyis azt, hogy a szexuális ösztönt miként lehet a rombolás eszközeként használni, mely elem, szinte minden frankfurtista ideológiában visszaköszön.
 


Drábik János tanulmánya (A cionista kulturális marxizmus uralomra kerülése) szerint a Frankfurti Iskola ideológusai: azt feltételezték, hogy a nemzetiszocializmus sikerei mögött bizonyos hiedelmekkel, magatartásformákkal és értékekkel kapcsolatos hatások vannak. Módszereikbe bevonták a marxista elemzést és a freudi pszichoanalízist.

E kettő szintéziséből jött létre az a bizonyos kritikai elmélet, amely a Frankfurti Iskola fő jellegzetességévé vált. A frankfurtiak szerint a nyugati kultúra fő elemeinek – közöttük a kereszténységnek, a kapitalizmusnak, a tekintélynek, a családnak, a patriarchátusnak, a hierarchiának, az erkölcsiségnek, a hagyománynak, a szexuális önmegtartóztatásnak, a lojalitásnak, a hazafiságnak, a nacionalizmusnak, az átöröklésnek, a népi-vérségi-faji szemléletnek, a társadalmi konvencióknak és a konzervativizmusnak – el kell végezni az elemzését és mindezek felett megsemmisítő kritikát kell gyakorolni.

Willi Münzenberg, aki szintén zsidó származású marxista forradalmár volt és aki javaslatokat dolgozott ki az alapvető társadalmi problémák megoldására - noha a kompromisszumok emberének tartották– ennek dacára a következőket javasolta:
„Meg kell szervezni az értelmiségieket és aztán arra kell használni őket, hogy a nyugati civilizáció rothadó bűzt árasszon. Csak ezután, amikor valamennyi értékét megrohasztották és ezzel lehetetlenné tették az életet, tudjuk rájuk kényszeríteni a proletariátus diktatúráját.”

Szintén Drábik írja tanulmányában, hogy: a frankfurtiak kritikai teóriájának az egyik alaptanítása az volt, hogy fel kell számolni a családi struktúrát. Úgy képzelték, hogy minden család, beleértve a boldogan élő családokat is, valójában károsak és ezért fel kell számolni őket. A gyerekeknek sokkal jobb, ha nincsenek szüleik, vagy legalábbis nem tudják, hogy kik voltak a szüleik. A legjobb az, ha árvák, akiket az állam nevel. A különböző nemű emberek közti romantikus szereteten alapuló kapcsolat, amely gyakran életen át tartó házassági kapcsolatot eredményez, kártékony, mert akadályozza az emberek feletti hatékony ellenőrzést. Azért az ilyen hosszú-távú párkapcsolatokat rövid távúakká, bizonytalanokká kell átalakítani és általánossá kell tenni a válogatás nélküli nemi életet, a promiszkuitást.
 
A boldog családokban élő emberek nem juttathatók el a kétségbeesésnek ahhoz az állapotához, ahol már a forradalomban keresnék a megoldást. Ezért a frankfurtiak kulturális forradalma lényegében a pesszimizmus kultúrájának bizonyult, amelynek célja, hogy mindenki számára lehetetlenné tegyék a harmonikus életet. A modernizáció pedig csak további lendületet adott ennek az audiovizuális technikával és kibernetikával is kiegészült kultúrpesszimizmusnak.

Lukács György az 1920-s évektől meg volt arról győződve, hogy a család részleges felbomlása és a családfő tekintélyének gyöngülése is már segíti, hogy a felnövekvő generáció jobban elfogadja a radikális társadalmi változásokat. Az elemző számára úgy tűnik, hogy bármi, ami jó az ember számára, és ami szorosra fűzi két ember kapcsolatát, azt meg kell gyöngíteni és el kell pusztítania frankfurtiak szerint. Ha pedig nincsenek ilyen súlyos problémák, akkor ilyeneket létre kell hozni és a hagyományos életet, a lehetséges harmóniát lehetetlenné kell tenni. Ebbe tartozott az is, hogy a férfias tulajdonságok ellen háborút kell indítani.

Lukács György 1919-ben a kommunista diktatúra kulturális népbiztosaként útnak indította a 'kulturális terrorizmus' elnevezésű programot. Az iskolában a szabad szerelemre, a nemi életre, a középosztályhoz tartozócsaládok erkölcsi értékeinek az elavultságára, a monogámia idejétmúltságára oktatták a tanulókat. A vallásra nincs szükség, mert az minden élvezettől megfosztja az embert. Lukács György kulturális terrorizmusa a politikai korrektség előfutára volt. 

Lukács György, azonban nem csak kulturálisan terrorizálta a népet, mint a tanácsköztársasági népbiztos. A Kommün egyik hadosztályának politikai komiszárjaként, 7-8 kiskatonát lövetett fejbe (tizedelt), mert nem harcolt elég bátran a vörös zászlóalja a saját nemzettestvérei ellen. 

A patkány forradalom bukása után, néhány évet bujkálni kényszerült, de aztán szép karriert futott be, volt egyetemi tanár, az MTI igazgatósági tagja, országgyűlési képviselő, népművelési miniszter, megkapta a Kossuth díjat és természetesen a Frankfurti Goethe díjat is. Nevéhez (és a döglény ideológiához) fűződik az úgynevezett "Lukács-iskola" vagy "budapesti iskola" mint szellemi műhely megalkotása, melynek neves diákjai közül Heller Ágnes, újabban éppen Vona Gábor körül legyeskedik. 
 

Lukács kultúrterrorizmusáról Claudio Mutti, egy olasz finnugorista a következőképpen emlékezik Lukács Evangéliuma című írásában:
 
Lukács György a „kultúra alapjainak kibővítése” érdekében előírta a rossz hírű „B-lista” összeállítását, amelyben a hallgatásra és a társadalmi szempontból halálra ítélt értelmiség szerepelt. Halálának harminc éves évfordulója alkalmából említjük meg Hamvas Bélát (1897—1968), aki az említett száműzött-lista egyik áldozata volt. Weöres Sándor költő, akit Magyarország Rimbaud-jának is nevezhetnénk, mesterét látta benne; Szathmári Botond filozófus a platóni tradíció egyik örökösének nevezte.

Termékeny és sokoldalú íróként a második világháború után Hamvas Béla tevékenyen részt vett újra a kulturális életben, világirodalmi florilegiuma, az Anthologia Humana nemrég a harmadik kiadását érte meg. Majd „Az egyetemi nyomda kis füzetei” néven zsebkönyvsorozatot publikált, ahol a görög filozófusok írásai mellett mindaddig Magyarországon gyakorlatilag ismeretlen szerzők is olvashatókká lettek, mint például Heidegger vagy Heisenberg. Lukács betiltotta ezt a sorozatot, a kinyomtatott példányokat bezúzták, az ólombetűket beolvasztották. Hasonlóan járt el egy, még ki sem nyomtatott Heidegger könyvvel kapcsolatban mondván, hogy Heidegger „a sötét, fasiszta egzisztencializmus vezéregyénisége”. Hamvas Béla – miután Lukács hazug módon „a magyar neomiszticizmus legzavarosabb képviselőjének” nevezte – elveszítette tisztviselői állását a fővárosi könyvtárban, és mindennapi betevőjét kénytelen volt bérmunkásként vidéken, majd raktárosként megszerezni az Erőműberuházó Vállalatnál.
 
Lukács, egyik fiatalkori írásában találtam rá egy olyan mondatára, amely mintegy programszerű kijelentésként a majdani inkvizítor gyilkos aszkézisét jelzi:
 
„A lélek megváltásához – írja Lukács – éppen a lélek feláldozására van szükség: egy misztikus etikából kiindulva, vad Realpolitiker-ré kell válni, és nem egy mesterséges kényszert, hanem a »Ne ölj« abszolút parancsát kell megszegni”
 
A fent leírtak tükrében azt gondolom, nyugodt szívvel hajítsák ki a Szent István parkból azt a ronda szobrot abba a döglegyekkel körülrajongott, telibevert, liberálcionista picsába, csak hogy némi hasonlattal éljek Lukács György szexuálkultúrális forradalmi terrorizmusához. 

Csillag Ösvény Jósda