Azóta is sokszor gondolok vissza arra az egyszeri, gyerekkoromból való féktelen kitörésre.

Látszatra hanyatt fekve, az ágyamban mozdulatlanul aludtam. Valójában bosszantott az azóta is fenntartott tudományos tény, hogy agyunk kapacitását mi emberek csak elenyésző mértékben használjuk. Ezt cáfolandó, öngerjesztő egyedi technikám egyszer csak működni kezdett. Szétrúgtam képzeletem addigra megszokott, agyonunt korlátait. Az agyserkentéshez tudatmódosító szert egyáltalán nem használva - ez akkor még csak alkohol lehetett volna, de nem volt - mély meditációs állapotban azzal a céllal szíthattam fel eltökélt szándékom olthatatlan tüzét, hogy 16 évesen végre megismerhetem a létezés határait.

Semmit sem tudtam a rám váró utazásról, de azt igen, hogy rajtam aztán nem fog múlni. Tántorítatlan merészséggel tovább és tovább megyek, mert a felszínes ismeretek helyett igenis mindent tudni akarok!

 

Ahogy kikapcsolódtak a külvilág ingerei, tovatűntek az érzések. Elfogyott a gravitáció és az érzékelések is felcserélődtek. Biztosan és folyamatosan. Gondolataim egyre elképesztőbb műsort pergettek le előttem a mozigép egy olyan fantasztikusan továbbfejlesztett változatával, ami képes volt a nézőt, mint vízcseppet belevegyíteni a vetített - pontosabban árasztott - film tengerébe. Elszabadulhatott a láncreakció, egyre sebesebben száguldhattam egy még nagyobba, még tágasabba és még üresebbe. Nem irányíthattam semmit, ami azért nem zavart, mert azok a szenzorok, amik ezt továbbíthatták volna a tudatomba, már rég blokkolva voltak. Fényévekre szóródott testemmel egy szétfolyt lebegésbe olvadtam. Kontúr, suhogás és az idő észlelése nélkül.

 

Ekkor csodamód belülről és mindenhol érezhettem, hogy állandósulni kezd valami, egyre erősödve. Tapasztalhattam, hogy minden rezegni kezd, ahogy egyébként mindig, egy bizonyos frekvenciával. Távolodó sejtplazmáim ütemes vibrálással tudatosították az Örökélet bioritmusát. Az álomharmónia elixírjében lubickoltam, az örvényszerűen változó hullámsebesség és a hozzá szinkronban idomuló hullámhossz állandósult hányadosával. Értem, tettem és értettem a Létezést.
Századmásodpercek vagy évmilliárdok teltek el, amikor villámcsapásként ért a nyilvánvalóan felsőrendű forrás velőtrázó orgánuma: „Valóban Mindent Tudni Akarsz!?”.

 

Hallószerv nélkül, de annál inkább sokkal áthatóbban érzékeltem, hogy a hang minden irányból elsöprő erővel és ugyanolyan erősséggel sodor, azaz kiszegez a semmiben. Nem mozdulhattam, az elemi részeim önmagukhoz rögzültek.

 

"Egyáltalán, ki az, aki tudja rólam, hogy magyar vagyok és ezért kérdez magyarul?" gondolatom után válaszolni kívánó reakciómmal sikerült kiváltani a hangképzéshez szükséges szerveim teremtődő összeállását. De az „i” hang kiejtéséhez szükséges, máskor észre sem vett energia gyűjtésekor az elviselhetetlenségig felerősödő rezgés, a konstruktív interferencia, a végleges robbanás határáig préselt. Ráadásul ezután az addigra szintén rekonstruálódott új szívem elkezdett össze-vissza kalapálni. Az ellenrengések pillanatok alatt reszketéssé fajultak a már destruktív interferencia, azaz az egymást kioltó hullámzások következtében. Nyoma sem maradt kezdeti eltökéltségemnek, menekülnöm kellett, de végtagjaim nem lévén, ezt a „nem” szó rebegésével tudtam csak kínlódva elérni.

Látszatra hanyatt fekve, az ágyamban feldúltan, önkívületben vergődtem. Egyszer csak felordítottam, hogy „NEEEEM!”, amit aztán még ébredezve, de kábultan dadogtam egy ideig.

 

Mi változott? Semmi. De attól az időponttól jöhettek a csodák, amik persze addig is megvoltak, csak az újratervezés következtében már észre is veszem azok legalább egy részét.

Tudom oda, abba a közegbe, legközelebb már nem önszántamból megyek. Azzal is tisztában vagyok, hogy a kérdés nagyon kis valószínűséggel fog majd megismétlődni. Válaszként vagy csak úgy, félelem nélkül, akkor csakis igent gondolhatok.

 

Emberi felfogás szerint, természetesen, meghalok.

 

 
Nagy Sándor