Forrás: Bogár László, Magyar Hírlap

 

 

 

Talán legelőször is azt kellene rögzítenünk, hogy Mohács és Trianon fogalmai egy-egy eseményhez, térben és időben jól körülhatárolható történéshez kötődnek, ám ezek elsősorban folyamatok, vagyis igen hosszú előtörténetük és utóéletük van, ráadásul ma is tartanak. Ezt azért fontos hangsúlyozni, mert nemcsak hogy nem tanultunk ezekből a szörnyű drámákból, de nem is nagyon tettünk kísérletet arra sem, hogy levonjuk a tanulságokat. Pedig aki nem tanul a saját történelméből, azt az istenek arra ítélik, hogy addig ismétlődjenek vele ezek a tragédiák, amíg el nem kezdi megtanulni a megtanulandókat.

 

De mit is kellene megtanulnunk ezekből a drámákból? Legelőször is talán azt, hogy ahogy a népi bölcsesség mondja: „gyáva népnek nincs hazája”. Hazája csak bátor és erős népeknek van, ennek számos jelét láthatjuk a mai világban is. Talán úgy kellene megfogalmaznunk a lényeget, hogy a mély hitre épülő tudás, bátorság és kitartás nélkül nincs méltó emberi élet, sőt egy idő után semmilyen élet nem létezik.

 

Minden emberi közösség legértékesebb kincse az a hit, hogy nem véletlenül, nem „csak úgy” létezik a világban. Van múltja, vagyis eredettörténete, van jövője, vagyis küldetése, egyfajta üdvtörténete, és végül van egy szenvedéstörténete is, éppen azért, hogy tanulni tudjon a saját gyarlóságaiból. A magyarság azonban most már legalább háromszáz éve „vezetteti magát szem-bekötve vakon”, vagyis tűri, hogy betiltsák, meghamisítsák, megalázzák, nevetség tárgyává tegyék eredettörténetét, üdvtörténetét és szenvedéstörténetét, vagyis ezzel valójában aktívan hozzájárul önmaga elpusztításához. A 907-es Pozsonyi csata óta eltelt 1100 évnek éppen a közepére esik Hunyadi Mátyás uralkodása, és valóban ez a magyarság létezésének csúcspontja. A Szent Korona történelmi Magyarországa az akkori Európa egyik meghatározó tényezője, anyagi, fizikai és szellemi értelemben egyaránt nagy és méltóságteljes nemzet a magyar. A létünkben azonban már akkor is jelen voltak azok az iszonyú feszültségek, amelyek a Mátyás halálát követő fél évszázad során szétzúzták a történelmi Magyarországot. Az elitekből elszáll a tudás, a bátorság és a kitartás, de leginkább az ezt megalapozó hit, a hit abban, hogy a Teremtő mit is adott küldetésül a magyarságnak. Bár most már fél évezred eltelt, még sincs átfogó, őszinte képünk arról, hogy mindez hogyan történhetett.

A török fenyegetés önmagában nem magyarázat, mint ahogy az sem, hogy az azóta eltelt ötszáz év során öt birodalom tartott minket fogságban, és fosztott ki kíméletlenül. (Ma már azt is tudjuk, bár kimondani még nem merjük, hogy az öt birodalom mögött valójában ugyanaz a kimondhatatlan nevű, „nem létező” pusztító világerő húzódik meg.) Mert az igaz ugyan, hogy az Oszmán Birodalommal szemben egyedül nem volt esélyünk szembeszállni, de kérdés, hogy miért maradtunk egyedül. Miért nem volt egység a nemzeten belül, és miért nem volt egység az európai eliteken belül abban, hogy ha Magyarország valóban a „kereszténység pajzsa”, akkor hol az a kereszténység, vagyis a pajzsot tartó kéz, amely a „test” minden energiáját ennek a „pajzsnak” a szolgálatába állítaná? Akkor miért egy Medici bankár (egy „kufár”) lesz a pápa 1513-ban, aki a „globális megbocsátásművekként” üzemeltetett búcsúcédula-biznisszel van elfoglalva, és nem azzal, hogy az ő üzletét is védő „pajzs” megerősítésének rendelje alá a keresztény világ minden anyagi, fizikai és szellemi erőforrását? Bocskai, Rákóczi, Széchenyi ugyan hősies erőfeszítésekkel próbál példát mutatni abban, hogy miként lehetne, illetve kellene a történelmi Magyarország roncsaiból újra hazát építeni, de minden kísérlet elbukik.

Trianon tehát nem derült égből villámcsapás, hanem egy akkor már legalább négyszáz éve zajló lepusztulási lejtő tragikus végállomása. A közelgő századik évfordulóról való méltó megemlékezés egyik döntő eleme éppen az lehetne, hogy megpróbáljuk legalább azt bizonyítani, hogy ha a Szent Korona szakrális történelmi Magyarországa egyben marad, akkor ma kivétel nélkül mindenki méltóbb emberi életet élhetne a Kárpát-medencében. Tehát hogy a románok, szlovákok, szerbek, ruszinok legfeljebb hiszik, hogy „nyertek”, de valójában mindenki, így ők is kivétel nélkül mindnyájan vesztesei Trianonnak.

A következő kritikus tizenkét év - hat év Trianon századik, és újabb hat év Mohács ötszázadik évfordulójáig - éppen erre szolgálna.