Forrás: Metropol, Frei Tamás

 

Sokan igazságtalannak is érezhetik a sommás ítéletet, hogy őket nem érdekli Európa (mert azért van, akit igen), de sok millió magyarra akkor is ez érvényes. És európaiak százmillióira is, mert bizony őket sem nagyon hozza lázba Magyarország (hacsak nem épp utálnak minket, a többi kelet-európaival egyetemben, amiért „megszálltuk” az országaikat az olcsó munkaerőnkkel).

 

A vasárnapi európai parlamenti választásokról jut mindez eszembe, néhány olyan hét után, amikor itthon szinte észre sem lehetett venni, hogy Európához tartozunk. A „csúcsjelöltek” amerikai típusú választási kampánya például totálisan elkerült minket. Sőt, azt hiszem, hogy a magyarok többsége fel sem fogta, hogy az európai egyesült államokban az Amerikai Egyesült Államokhoz hasonló rendszer kezd kiépülni.

A kontinens vezetője a lisszaboni szerződés most életbe lépő rendelkezése szerint – az amerikai elnökválasztáshoz hasonlóan – a legtöbb szavazatot kapó párt jelöltje lehet. Az Európai Néppárt jelöltje, Jean-Claude Juncker a legfrissebb felmérések szerint hajszálnyival megelőzi a másik pártalakulatnak, a Szocialisták és Demokraták Progresszív Szövetségének jelöltjét, Martin Schulzot. Ők ketten, pont úgy, mint a legutóbbi amerikai elnökválasztáson a demokrata párti Barack Obama és a republikánus Mitt Romney, végigszáguldottak a kontinensen.

 

Juncker például nyolc hét alatt 32 európai nagyvárost ejtett útba (Magyarország nem fért fel a térképére), Schulz is többtucatnyit (az ő naptárjában sem jutott hely nekünk). De hát miért is jutott volna? Az európai parlamenti választások két nap múlva valószínűleg érdektelenségbe fulladnak Magyarországon. A magyar parlamenti választásokról takarékosan ottfelejtett, és csak részben átragasztott óriásplakátokon legfeljebb belpolitikai üzengetés folyik. Az európai témák szóba sem kerülnek Magyarországon, sőt, nem is tudunk róluk. A jelölteket nem ismerjük.

 

Bécstől Párizson át Madridig az elmúlt hetekben az utcára is kijutó pezsgő közéleti vitát lehetett tapasztalni. Összeurópai megoldások keresését a fiatalok munkanélkülisége, a bevándorlás vagy épp az európai bankrendszer stabilabb működése kapcsán. Fellángolt a minimálbérvita Londontól kezdve egészen Németországig. Részben rólunk volt szó, rólunk, magyarokról is, de nekem úgy tűnt, hogy oda sem figyeltünk. 

Pedig nem ártana. A szélsőségesnek minősített Európa-szkeptikusok például csaknem 30 százalékos eredményre számíthatnak vasárnap, miközben az asztalt ütik, hogy a kelet-európaiakat többé már nem kellene felzárkózási alapokkal és segélyekkel támogatni, a munkaerejüket Nyugatra engedni, és közben katonai kiadásokkal, a NATO erejével őket megvédeni. Feltűnt valakinek, hogy az ukrán válság kezdete óta a Baltikumba és Lengyelországba pár száz amerikai ejtőernyős érkezett csupán? A „népharagtól” tartva ugyanis egyetlen nyugat-európai ország sem küldött oda katonát.

Nem kellene végre odafigyelnünk?