Ha elkezdünk azon elmélkedni, hogy a szórakozás igénye mikor jelent meg, minél messzebbre megyünk az időben, annál veszélyesebb vizekre evezünk. Ha az őskorban vagy az ókorban már megjelent a szórakozás valamilyen formában, az azt jelenti, hogy a történelmi leletek egy jelentős részét egyszerűen félreértelmezték.

 

Ha volt igény a szórakozásra (ha úgy tetszik, a lazításra), akkor az állítólagos korabeli vallási, mitológiai témák talán nem is azok voltak, amiknek hiszik, hanem egyszerűen csak egy bizonyos céllal készült fikciók. Ha létezne egy civilizáció a 2500-as években, és találnának néhány képet H. R. Gigertől, mit gondolnának? Azt hinnék, hogy mi ezekben a szörnyetegekben hittünk, úgy tartottuk, hogy léteznek? Vagy feltételeznék, hogy ezek a szörnyek a fantázia termékei, melyek szórakoztatás céljával születtek?

Lehetséges, hogy az, amit a történészek vallási vagy mitológiai indíttatású szobroknak vagy festményeknek tartanak, pusztán a szórakoztatás miatt jelentek meg? Lehetséges, hogy ezeket a régi, ősi isteneket, szenteket, héroszokat nem vették komolyan, mert ezek szereplői voltak köztudottan kitalált, szórakoztató sztoriknak?

 

 

 

Bármikor jelent is meg a szórakozás igénye, és bármikor jött létre ennek kielégítésére egy hivatásos, az életét csak a szórakoztatásnak szentelő kaszt, az ipari jelleg a huszadik század terméke, és valóban szórakoztatóiparról, csak ebben az évszázadban beszélhetünk először.

A szórakoztatóipar befolyása könnyen tetten érthető. Le lehet vezetni, hogy a sci-fi írók hogyan hoztak létre akkora érdeklődést az űrkutatás iránt, hogy a kormányok elkezdtek óriási összegeket fordítani erre a valóságban, létrejött az Apollo és a Szojuz űrprogram. Levezethető az is, hogy a krimik miatt hogyan emelkedett meg ugrásszerűen a rendőri pályát választók száma, hogyan hatott az X-akták az FBI létszámára, vagy, hogy az olyan filmek, mint a Keresztapa hogyan növelték meg a bűnözést azáltal, hogy romantikát szőttek köré, vagy a gengszter rap, amely olyan életérzést társított a bűnözői életmód mellé, amivel tömegek akartak azonosulni.

Soha a történelemben nem szórakoztunk annyit, mint manapság. Ma egy átlagember, minden nap órákon át szórakozik. Tévét néz, zenét, rádióműsorokat hallgat, novellákat, regényeket, képregényeket olvas, cikkeket olvas, videókat néz, játszik, és így tovább. Minden egyes nap, órákon keresztül. Ez a szokás a 20. században jelent meg, ekkor született a szórakoztatóipar, amely a nap 24 órájában embermilliók szórakozási igényeit elégíti ki.

Vajon mit tesz ez velünk?

 

 

Az ókorban vagy a középkorban, mire vágyhatott egy ember? Milyen álmai lehettek? Mi lehetett élete legnagyobb célja?

A célokat a vágyak határozzák meg, a vágyakat meg az, amit látunk. Egy fickó a középkori Angliában azt látta, ahogyan a családja, rokonai, barátai, ismerősei, az általa bejárható kaszt, társadalmi osztály tagjai éltek. Vágyott arra, hogy felesége legyen, vágyott arra, hogy háza legyen, és tudta, hogyan érheti el ezeket.
Mi egy másik világban élünk. Látunk mindent, az összes létező és elképzelhető életstílust, mindent, ami csak létezik és lehetséges. Látjuk, mert a szórakoztatóipar megmutatja nekünk. A nyomornegyedben kinyitnak egy könyvet, kinyitnak egy magazint, bekapcsolják a tévét, bekapcsolják a rádiót, és belecsöppennek a világ leggazdagabb, leghíresebb, legszebb, legképzettebb, legirigyeltebb embereinek hétköznapjaiba. Látják, hogyan élnek, látják, mi van, látják, mi lehetséges. Látják, és elkezdenek vágyni rá, és elkezdenek célokat kitűzni.

A szórakoztatóipar vágyakat és álmokat ad nekünk, megmutatja, amit soha nem látnánk, hogy milyen jó, milyen szép lehet valami, milyen kényelmes, milyen felemelő, milyen eredményes lehet egy élet.

Csak azt nem mutatja meg, hogy ezeket az álmokat hogyan lehet valóra váltani.

Vajon mit tesz ez velünk?

 

 

A szórakoztatóipar kinyitja előttünk a világot, és megmutatja, mi van még.

Megmutatja, milyen kicsik, milyen pitiánerek, milyen nyomorultak vagyunk, hiszen látjuk, hogy vannak emberek, akik mennyivel többet értek el, mint mi, akik mennyivel többet tudnak nálunk, mennyivel többre képesek, mennyivel szebbek – vagy egyszerűen csak mennyivel szerencsésebbek.