Első gondolatom az volt vele, hogy - bár nem biztos, hogy létezik, de - fenemód fel tudna dobni egy baromfiudvart, hiszen sűrű és pelyhes, egyenesen selyemhez hasonló tapintású tollazattal rendelkezik, ráadásul több féle élénk színben tud pompázni, igaz,  éppen olyan buta tekintete van mint a hagyományos hazai változatainak. Valahol azt mondták róluk, hogy leginkább a Muppeth Show néhány lökött szereplőjére hasonlítanak és mint kiderült, a legtöbb helyen valóban inkább hobbiállatként, vagy házikedvencként tekintenek rájuk.

 

 

Teszik ezt annak ellenére, hogy a hagyományos bolti csirkékkel ellentétben, a Silkie-t nem nagyüzemekben tenyésztik, ahol gyakran halliszttet, meg mindenféle tömegnövelőt és szteroidokat tolnak beléjük, miközben halálra rémülten csipkedik egymást, ezrével  összezárva a szűk ketrecekben, hanem kimondottan rideg tartásúak, ezért bár a húsuk valamivel sötétebb a nálunk megszokottnál, ízük a régi háztáji csirkéével vetekszik, amiről viszont már nekünk van egyre kevesebb fogalmunk.

 

 

Talán a bőrének (és csontjainak) rendkívül sötét színe borzasztja a fogyasztókat, ami miatt Európában szinte alig ismerik, Amerikában viszont, az ázsiai bevándorlók jóval magasabb arányának köszönhetően egyre elterjedtebb. Elkészítésének módjairól, vagy arról, hogy milyen boltokban érdemes Silkie-t keresni, még a NewYork Times is közölt cikkeket. 

 

 

Ha valaki esetleg design baromfiudvarban gondolkodik, akkor bátran válassza a Silkie-t, hiszen a tyúkok közül ez a fajta a legnyugodtabb és legbarátságosabbak közé tartozik. Hamar megszokja az emberi kezet, simgatható, engedelmes fajta. A tyúk rendkívül jó kotlós, remek anya. Kb. három tojást tojik egy héten. Persze, valamivel drágább is mint a hagyományos kotlósok, de a sokoldalúsága kárpótolja érte gazdit.