És, akkor itt következik a csavar. 

Meghatódni, együtt érezni valami szörnyűség áldozatával(?) vagy inkább hozzátartozójával, egyáltalán nem szégyenletes dolog, sőt, az érzéseinket az átlagos belső meghatódottságnál, néma főhajtásnál, csendes emlékezésnél valamivel markánsabban kifejezni sem feltétlenül képmutatás, ha pl. ismertük az illetőt, vagy legalább ismertünk valakit, aki ismerte.

 

Szabadon demonstrálni, hogy kiállunk valami mellett, sőt, akár valami ellen is, a demokrácia egyik alappillére (csak ne felejtsük el közben, hogy akkor a másik oldalnak is éppolyan joga van a demonstárciókhoz, mert egyébként baszhatjuk a demokráciánkat, ami először megundorodik saját magától, majd szépen megdöglik).

 

A majom módjára, mintegy vezényszóra történő socialmédia és egyéb empátiakampányokban való részvétel sem feltétlenül az adott embert minősíti negatívan, csupán azt mutatja, hogy könnyen, szinte gondolkodás nélkül bevonható olyan magasabb szintű játszmákba, amiről talán jobb is ha fingja sincsen.

Sokkal elszomorítóbb azonban az olyan megélhetési empátiaharcos, aki zavaros kötelesség és/vagy identitástudatból, már alig várja, hogy a Facebook kidobjon valami újabb empátia-appot, amire átszínezheti a profilképét, és persze habzó szájjal kéri ki magának, ha valaki ezt az orra alá dörgöli. Mert ő igenis éppen a legmélyebb gyászban van, együttérzése pedig nem ismer határokat (persze, az áldozatok között azért szelektál). Képmutató személyisége fürdik a tragédiákban, mutogatja együttérzését boldog boldogtalannak. Ráadásul, ettől még sokkal többnek is érzi magát, mint azok - az általános véleménye szerint - idegengyűlölő, kirekesztő, fasiszta, náci, stb. elemek, akik nem változtatják hetente/havonta a profilképüket, vagy akik ilyenkor kitesznek például egy magyar trikolórt, mert akkor ők lesznek az agymosott, buta, képmutató aljanép.

Ezeket a legenyhébb esetben is képmutatás fétishben szenvedő egyéneket, még az sem zökkenti ki a turbóegyempátia mámorából, hogy mindezt igen kétszínű, sőt, nyugodtan mondhatjuk, hogy akár fasiszta, kirekesztő módon teszik, ugyanis vannak például népek vagy népcsoportok, amelyeknek a jóval gyakoribb és tömeges halála viszont egyáltalán nem vált ki belőlük soha, semmilyen látványos együttérzést. (Igaz, a Facebook sem kínálja föl lehetőségként, tehát központilag szabályozva van, hogy mitől kell látványosan meghatódni.)

Legaktuálisabb példa erre, hogy az orosz utasszállítón (amerikai stílusban) felrobbantott kétszáz ember halála semmilyen empátiakampányt nem indított, sőt, a sok Charlie vagyok úgy röhögött a liberalista szennylap katasztrófakarikatúráin, hogy majdnem megint lapszámot kellett emelni, ám Párizs után már másodszor könnyezik tele a Facebook-ot a hivatásos empaták példamutató vezényletével. De éppúgy senki nem színez, ha Bejrútban robban a bomba, a román diszkótűz után sem láttam Budapest színű zászlókat, a palesztinai és egyéb közelkeleti népírtások sem zavarták soha a Facebookot és empátialovagjait, Ukrajnáért is csak addig színezték a profilképeket, amíg egy Soros nevű Sith lovag, végleg be nem tette a büdös lábát az országba.

 

 

Természetesen, vannak Franciaországban élő barátaim és ismerőseim, és nagyon hálás vagyok, amiért egyikük sem volt az áldozatok között, de kérdezem az együttérző olvasótól, a szerencsétlen áldozatok vajon miben különböznek a világ bármely országában hasonló, vagy akár még szörnyűbb körümények között, napi rendszerességgel pusztuló ártatlanoktól, akik halálukat éppen főként az olyan nagyhatalmak pitáner játszmáinak köszönhetik, mint Franciaország, Németország, a nagy Británnia, no és persze az USA vagy éppen Izrael. 

 

Ennélfogva viszont, mivel éppen ezen államok hirdetik legvérmesebben és licitálják túl egymást a kirekesztés és a megkülönböztetés elítélésében, úgy lenne igazságos, hogy vagy a világ minden ártatlan áldozatáért rendezzenek empátia kapmányokat, vagy ilyen képmutató és megkülönböztető módon inkább egyikért sem tegyék, mert ezzel éppen önmagukról állítják ki a szegénységi bizonyítványt, vagy írják alá: Je suis Idiote.