A pszichológus a 4 évvel ezelőtti, kb. félórás vizsgálatának eredményét ismertette. Úgy készített jellemzést a szülőkről, hogy előtte a rendőrségtől részletes útmutatást kapott, ennek megfelelve született szubjektív szakvéleménye, amelyben sem a szülőknek, sem a realitásnak szerep nem igazán jutott. Saját világlátása szőtte át a groteszk megállapításokat is tartalmazó „éretlen” szakvéleményt. A pszichológusból akaratlanul is pszichológiai eset lett.

A tudományosság kritériumainak meg nem felelő Szondi-, és Rorschach-tesztre alapozta szakvéleményét, amellyel torz, valótlan képet festett a szülőkről. Rejtőzködőnek írta le mindkettőjüket. Nyilván a rendőrség elfelejtette közölni vele azt a fontos információt, hogy egy közkedvelt művészházaspárról kérnek negatív jellemzést.

A szakember logikája szerint a szülőket felelősséghárítás jellemzi. Abból jutott erre a visszataszító következtetésre, hogy nem tartják magukat bűnösnek, mert a vád gyanúja szerinti gyilkosságot nem követték el. A szakértő szerint az volna tehát a gerinces vádlott, aki bármit beismer, amit a hatóság rá próbál kenni.

A szakértő szerint a szülők manipulatív, sekélyes emberek. Az édesapa – szerinte – infantilis, ezért képtelen érzelmi odafordulásra. Ha a pszichológus a rendőrség félrevezető információi helyett a vádlottak egyetemes békenagyköveti és zenei előadóművészi munkásságának utána nézett volna, akkor talán nem állított volna ilyen képtelenséget. Lelkivilágukról sokkal valósabb képet kapott volna, mint amit például a Szondi-teszt adott. Ebben pszichiátriai betegek arca közül sorozatban kötelező választani, maga a kiértékelés folyamata ellenőrizhetetlen, az eredmény pedig önkényesen válogatható.

A pszichológus fiktív jellemcsokrai a vádhatóság mohóságát takarmányozta. Vádló hogyne örülne olyan vádlottnak, akinek a fejére olvassák, hogy hajlamos vallomását módosítani. A pszichológus szerint ugyanis mindketten ilyen jellemtelenek. „Bizonyíték” gyanánt a rendőrségi és a szakértői vizsgálatnál tett „vallomások” apró eltéréseit említette, utóbbi ugyanis kevésbé részletes.

Erre édesapa azonnal reagált, szóvá tette, hogy a rendőrségi kihallgatása kb. 10 órán keresztül tartott, ahol a rendőr aztán emlékezetből, a saját szavaival írta le a vallomását. A pszichológusnál azonban esetleg csak pár percben, érintőlegesen mondhatták el kálváriájukat, így a két beszámoló összevetése nyilvánvalóan alkalmatlan jellemvonás igazolására.

A pszichológust kínosan érintette az apa azon kérdése, hogy hogyan lehetnek ők rejtőzködők, amikor gondolataikat, érzelmeiket előadóművészekként rendre nagy nyilvánosság elé tárták. A házaspár most is művészettel foglalkozhatna, több országba vihetné jó hírünket, ehelyett a vádlottak padjára kerültek, mert a kórház kimosdatásában szorgos vádhatóság rájuk - a bűncselekmény áldozataira - kívánja áttolni a felelősséget.

A pszichológus nem csak tájékozatlanságról, de szakszerűtlenségről is bizonyságot tett. Kellemetlen helyzetbe hozatala azzal folytatódott, hogy az apa kimondta: a Szondi-teszt akkor lehet csak iránymutató, ha legalább tízszer végzik el (náluk egyetlen alkalom volt). A pszichológusnő elhamarkodott szakmai gőggel válaszolt, hogy „sok mindent lehet olvasni az interneten”. Magas labdát adva ezzel az apának, hisz maga Szondi Lipót ismerte be saját módszeréről, hogy legalább tízszer el kell végezni, különben nem születhet valós jellemzés. Ezt pedig nem lehet nem szakirodalomnak tekinteni. Az utolsó szó mégis a pszichológusé lett azzal, hogy ő is tud szakirodalmat mondani. Hogy milyet, azt nem fedte fel. Sértődöttségében azt se mondta el, hogy az utóbbi három évtizedben a gagyi Szondi-teszt a nemzetközi gyakorlatból teljesen kikopott, csak néhány magyar pszichológus vonzódik a „nagy magyar találmányhoz”, mivel mindent ki lehet vele kényelmesen mutatni - és az ellenkezőjét is. Ahogy a megrendelő óhaja kívánja.

A legfontosabb személyiségleírás, az őszinteség, nem került elemzésre a vádlottak alaptermészetéből. Ezt a jellemzést nem igényelte sem az ügyészség, sem a bíróság. Ennyi tárgyalási nap után ez már bennük sem kérdés, mivel vádlottak egy mondatát sem tudták eddig megcáfolni, hazugságot rájuk bizonyítani.

Érdekes volt azonban hallani azt a szakértői véleményt, hogy ösztönösen egy átlag magyar anya (ellenben egy ösztönösen cselekvő külföldivel), ha látja, hogy rosszul van a gyereke, azonnal orvosi segítséget kér. Ez a betegségtudatos társadalmunk tükre lehetett, mert a magyar anyukák többsége sajnos tényleg ösztönét felülírva a józan kímélés, óvás helyett az őrült kezeléseket részesíti előnyben. Ha a venezuelai származású anyukának volt is ilyen érzése, akkor az biztosan nem érvényesült, mivel három hányás után kihívta az ügyeletet. Innentől pedig nemkívánatos személynek érezhette magát; sem a mentősök, sem a kórházi orvosok nem engedték meg azt, hogy egyáltalán gyermeke közelében lehessen.

Szünet után pszichiáter szakértő is röviden nyilatkozott arról, hogy a szülőknél nincs kóros elmeállapot. Bíró megállapította, hogy idézése feleslegesnek bizonyult, hisz senkinek nem volt hozzá kérdése, illetve amit elmondott, az már korábban is rendelkezésre állt írott formában a peranyagban.

Az apa rámutatott: a szakértők személyes meghallgatását elsősorban azért indítványozta a védelem, hogy rámutassanak: a vádirat nem a valóságnak megfelelően idézte be jellemzéseiket. Kettejük kapcsolatára vonatkozóan pedig a vád még csak nem is a szakértők, hanem egy fodrász rosszindulatú véleményére épített, amikor azt fejtették ki, hogy az anya semmiféle döntést nem hoz az apa jóváhagyása nélkül. Ezt pedig még a megfelelési kényszerben lévő pszichológus szakértő sem állította, szerinte az anyán nem észlelhető más személy ráhatása.

 

A tárgyalási nap folytatása hamarosan…

 

Nagy Sándor,

Soroksár, 2019. március 6.

 

 

Ajánlás:

PER, EGY A TÍZMILLIÓBÓL