2017. 11. 21., Kedd
Olivér névnapja

A KÖTELEZŐ OKTATÁS ABSZURDITÁSA

A KÖTELEZŐ OKTATÁS ABSZURDITÁSA
2017-09-24

A most közölt cikk egy végre már szellemében is harmadik évezredi, Fazekas József Tamás beavató könyvének csorbítatlan fejezete. Egy végtelen gondolatáram mélyebb rétegekből felvetődő kristálytiszta hulláma...


Forrás: Fazekas József Tamás - Végtelen EGY
 

 

Összeállította: Nagy Sándor (Naleksz)

Egy pusztulásnak indult kultúra – mint amilyen a mai globális kultúra is – több ismertetőjeggyel rendelkezik. Most egyetlen fontos területet vizsgálnék meg, a teljesség igénye nélkül, és ez pedig az oktatás intézménye. Amilyen az oktatás minősége, olyan egy társadalom minősége, és amilyen egy társadalom össztudásának minősége, valós tudáshoz, életközpontú kultúrához való viszonyulása, annak a függvénye annak virágzása vagy hanyatlása majd pusztulása.

A kötelező oktatás bevezetése a felvilágosodás eszmevilágának a hozománya. A tudományos-materialista világkép előretörölésével ugyanis az egyre erőteljesebben szerephez jutó közoktatás centrális fontosságú hatalmi-ideológiai pillérré vált. A világkép formálásában addig szinte kizárólagosan meghatározó szerepet betöltő vallás(ok) szerepe ezzel párhuzamosan meggyengült, és lassan észrevétlenül az emberiség a totális profanitásba sülylyedt. (Európában majd innen szétterjedve a világ többi részére a keresztény vallások megjelenésese már eleve az emberiségnek a deszakralizált világkorszakba való lépését jelentette, hiszen a vallásban a szent fogalma a teremtett világ valóságától elkülönülten jelenik meg.) Ennek a már erősen profanizálódott illetve deszakralizált világképnek adta meg a kegyelemdöfést a tudományos-materializmus, mely világkép immár a kötelező oktatás szintjére emelve egyre inkább kizárólagosságra, majd egyeduralomra törekedett.

Ma már elmondhatjuk, hogy az emberi társadalmak túlnyomó többségében az emberek világképét a kötelező oktatás adja meg, ezen belül pedig a tudományos-materializmus egyeduralkodóvá lett. Amint egykoron a vallásos világkép úgy jelenleg a tudományos világkép ugyanannak a paradigmának az édes gyermeke, és bár egyik a másiknak látszólagos ellentéte, valójában mindkettő ugyanannak a paradigmának a két ellenpólusa, mely egymást egészíti ki. Mindkettő egy szemléletmód a világunkban létező valóság megközelítésében. Nem jobb vagy rosszabb, hanem más. Nem könnyű ugyanakkor ennek az észlelése, és ezzel párhuzamosan annak a meglátása, hogy egyik világkép sem teljes, hanem mindkettő komoly hiányosságokkal küzd, melynek kielemzésére most nem térhetek ki. A kötelező oktatás szempontjából viszont azért fontos ennek megjegyzése, mivel jelenleg a tudományos-materialista világkép – amely önmagát abszolutizálva minden világkép legfejlettebbjének igyekszik prezentálni – pontosan a kötelező oktatást választotta ki jól definiálható hatalmi érdekek irányítása mentén arra, hogy önön eszmeiségét az emberek fejébe kéretlenül, de leginkább erőszakkal beültesse. (Régen ugyanezt tette a vallás a kötelező hitoktatással, vasárnapi istentisztelettel stb.)

A kötelező oktatással több probléma is adódik. Egyrészt annak kötelező voltából fakadó kényszerítő, erőszakos, törvényi és jogi háttérrel megtámogatott jellege, mely nincs tekintettel sem az emberi szabadsággyakorlásra, sem a szülői felügyeletgyakorlásra, másrészt az, hogy valójában nem oktatás, vagyis valós tudásátadás zajlik, sokkal inkább idomítás, konicinálás, és egy olyan gondolkodni képtelen, a mindenkori hatalom számára nyersanyagként szolgáló társadalmi építőkő-gyártás, melyből kiszolgáltatott, lélektelen, identitástudat zavarral küzdő társadalmak hozhatóak létre. Cui prodest?

Hangsúlyozni szeretném, hogy nem oktatás ellenes nézőpontot szándékszom megjeleníteni, hanem feltárni azokat a belső ellentéteket, melyeket a kötelező oktatás rejt magában, és ami miatt valós tudás több okból sem jut az emberek kezébe.
Tisztázni kellene ezen a ponton a tudás fogalmát. Mit nevezhetünk tudásnak? Átadható-e a tudás a mai elképzelések szerint, vagy mindaz amit ma tudás néven kapnak az emberek az csupán a tudás illúziója? Létezik-e abszolút tudás és az átadható-e?
A tudásról többnyire igen különböző meghatározások vannak forgalomban. Mind a filozófia mind az ismeretelmélet próbálkozásokat tett a tudás meghatározására, de jelen írásomban egyiket sem szándékszom kiindulópontként használni. Megkísérlem helyette a saját tudásértelmezésem létrehozását.
Tudás alatt azon elméleti és tapasztalati ismeretek összességét értem, melyek birtokosa a benne foglalt összefüggések teljességének ismeretében képes tudatos tervezésre és megvalósításra. Nem különíteném semmiképp sem el az elméleti és a gyakorlati tudást, mert a tudás teljessége mindkettőt önmagában kell foglalja ahhoz, hogy a fenti definíció működhessen. Az információ önmagában nem tudás az én értelmezésemben, de a tudás ugyanakkor tartalmazza azt az információt, mely a gyakorlatban tökéletesen működőképes. Ha például valamiről tudomást szerzek, az nem jelenti azt, hogy tudást szereztem. Ezért is különül el nyelvünkben a tudomás és a tudás. A tudomás és az információ között hasonlóságot vélek felfedezni, amint az információ önmagában még nem tudás de a tudás mása, hordozója, úgy a tudomás lehet a tudás mása hordozója. Információ birtokába jutni tehát nem jelenti azt, hogy tudok valamit. Elméleti szinten sem. Egyedül az információ az ami átadható. Valós tudáshoz beavatás és beavatódás vezet. A beavató lehet konkrét mester, aki a tudással rendelkezik, lehet megélt élethelyzet, a beavatódás maga pedig elméleti-gyakorlati felismerések láncolatának következménye (lásd hályogkovács pld.).

Abszolút tudás létezik. Az abszolút tudás viszont nem birtokolható emberi minőségben. Az emberi lény pusztán az abszolút tudás darabjainak a megismerésérére képes (relatív tudás). Az abszolút tudás birtokosa az Isten. Napjainkban a tudás fogalma teljesen relatív értelmezéseket nyert, a legnagyobb fogalmi zavar pedig az, hogy a megszerzett információt nevezik többnyire tudásnak. Ebből következően a tudás átadásának két útja jött létre.

1. A tudás átadásának illuzórikus útja:
Színlelt beavatás, mely alatt gyakorlati megtapasztalás (megélés, átélés) által meg nem próbált információ kerül átadásra. Az információ nagy része soha nem kerül gyakorlati átültetésre, annál is inkább mivel sok esetben az információ a tudással tévesen kerül azonosításra a befogadóban, így igény sem merül fel annak gyakorlati megtapasztalására.
Ma a nyilvános iskolák, egyetemek és egyéb tanügyi intézmények nagy része zömében teljesen a gyakorlati valóságtól idegen és független információtömeget ad az oktatásnak nevezett folyamat keretében. Az oktatók nagy része ugyanúgy sok esetben nem rendelkezik konkrét gyakorlati tapasztalattal, beavatással az általa továbbadott diszciplínák területén. Ez nem jelenti azt, hogy minden átadott információ hamis, használhatatlan, vagy feltétlenül manipulatív szándékú, pusztán csak azt, hogy a ma a közoktatásban jelenlévő „beavató mesterek” túlnyomó többsége pusztán intellektuális képességeinek köszönhetően jut olyan pozícióba, hogy információkat adhasson át, és nem az általuk egyénileg is megtapasztalt konkrét tudás által. Ennek a rendszernek több veszélye is ismert, melyek között kiemelendő az, hogy az oktatás kvantitatív jellege miatt a mester és a tanítvány között érdemi, kvalitatív kapcsolat többnyire nem alakul(hat) ki, az ismeretek többsége többnyire teljesen elméleti, valóságidegen, relatív, sokszor hipotetikus, önabszolutizáló, ami miatt a valós beavatás-beavatódás nem jöhet lére.

2. A tudás átadásának valós útja:
Beavatás, beavatódás ami nem más mint megtapasztalt, átélt, személyesen megszerzett tudás melytől elválaszthatatlan a valós, gyakorlati alkalmazásnak a képessége. A beavatást maga is beavatott és beavatódott mester végzi, mely a tanítványait maga választja ki annak a felsőbbrendű cél érdekében, hogy az általa birtokolt tudást az arra legmegfelelőbb, arra legrátermettebb tanítvány vihesse tovább. A protekcionizmus valós tudást hordozó mester esetében a beavatás valós rendjénél fogva kizárt, mert ez a tudás megsemmisüléséhez vezet. A valós tudás minden esetben konkrét, egyénileg megtapasztalt, gyakorlatban megpróbált ismeretet jelent.
Egy gyermek, ifjú számára a legelső beavató mestert a szülő kellene megtestesítse, mivel a szülő az aki valódi, használható tudásokba legelsőként avatja be.

A fentiek alapján mindenki elgondolkozhat, hogy a jelenlegi oktatásügyi rendszerben melyik út működik és saját tapasztalataival összevetheti a tapasztalt eredményeket. Az én meglátásaim a következőek:

  • az átadott információtömeg növekedésével egyenes arányban nő annak az esélye, hogy mire egy iskolát valaki elvégez, az információ nagy része már relativitásánál fogva értéktelenné válik,
  • a valódi megélt, kipróbált tudás többnyire fordítottan arányos az átadott információ mennyiségével,
  • az oktatás mivel jellegénél fogva személytelen és az uniformizálásra törekszik, így az oktatás szereplői közül mindenki előnytelen helyzetbe kerül (különböző képességű és szellemi igényű gyerekek egy közegben való oktatása az oktatás differenciálatlansága miatt katasztrofális eredményekhez vezet),
  • egyre növekvő információtömeg rázúdítása az oktatottakra, a tanidő egyre ésszerűtlenebb növekedése, melynek tört része alatt lényegesen több és gyakorlatilag használható tudásra lehetne az oktatottakat rávezetni,
  • egyoldalú tudományos-materialista világkép sulykolása, erőltetése,
  • nem képességalapú, nem egyénre szabott, nem differenciált az oktatási rendszer,
  • az oktatás középpontjában nem a kritikus, logikán alapuló gondolkozás fejlesztése áll, mely képesség a tudás megszerzésének alap feltétele,
  • az értelmi képességek fejlesztése háttérbe van szorítva,
  • a túlzottan egyoldalúan „bal agyféltekés”, verseny orientált gondolkozásmód promoválása kiegyensúlyozatlan, személyiségükben fejletlen egyedeket eredményez,
  • a racionalitás teljes dominanciája az intuíció kárára, a bal és a jobb agyféltekés tevékenységek harmonizálásának hiánya.

Következtetések:
A kötelező oktatásnak a mai formában, amikor egyes országokban például 8, másokban 12 év van kötelezővé téve, a fiatal legkritikusabb életperiódusa válik egy lelketlen rendszer áldozatává. Ez a rendszer nincs tekintettel a valós igényekre és képességekre, és súlyos károkat okoz magában az emberi lényben. Nagy hibája továbbá az, hogy kényszeríti a fiatalokat arra, amire a legtöbbjüknek a valós tehetségeik kibontakoztatásához valójában semmi szükségük sem lenne: hatalmas mennyiségű információ emésztetlen visszaadására, mely nem nevezhető tanulásnak, és melynek eredményeképpen egy fiatal 12 év oktatás után minimális valós, használható tudással hagyja el az iskolák padjait. Áldozatául esik ennek az esztelen és önkényes rendszernek a fiatalok teljes gyermekkora, mely valójában a játszva történő tudásszerzés, a fizikai testgyakorlás, és a valósággal való érintkezés ingerdús közegében kellene teljen. Közrejátszik ugyanakkor a mai társadalmak katasztrofális állapota, ahol a szülőknek lassan minimális ideje jut a saját gyermekeikre, így mind a nevelés, mind az oktatás állami feladattá válik. A fiatalt tehát nem természetes közege a családja, hanem egy arctalan rendszer, az oktatásügynek nevezett intézmény neveli fel.
A kötelező oktatás másik árnyoldala a tanítói, tanári pálya hatalmas mértékű inflálódása, mely több tényező eredménye. A hanyatló, laza, emberellenes közerkölcsök a tanároknak mind a tekintélyét, mind az oktatásban, fegyelmezésben felhasználható eszköztárát nevetségesen alacsony szintre degradálta. Feltevődik az igazi kérdés: a kötelező oktatás kinek az érdeke? Kinek az érdeke, hogy rákényszerítsenek hatalmas tömegeket arra, hogy fiatalságukat iskolák padjaiban töltsék el kényszercselekvésekkel, mikor ezen idő alatt valós tudáshoz nem juthatnak a rendszer abszurd működésének következtében? Mire való ez az irreálisan hosszú időszak, aminek lerövidítése mindenkinek sokkal előnyösebb lehetne, ha még egyáltalán a kötelező oktatás kereteiben gondolkozna egy értelmes ember? Szükséges-e egyáltalán a kötelező oktatás ebben a formában, és ha nem mi lenne a legideálisabb helyette ahhoz, hogy valós tudáshoz juthassanak azok, akik szükségét érzik ennek?

Véleményem szerint a kötelező oktatás összességében véve hatalmas embertömegek életét veszi el feleslegesen életük legfogékonyabb periódusában. A kötelező volta semmiképp nem összemberi érdek, sokkal inkább hatalmi, manipulációs, ember és világkép formáló érdek. A szálak a háttérben keresendőek, itt most ennél mélyebbre menni eme írás keretébe nem lehetséges. Annak a hamis egyenlőségi eszmének a terméke ez, amely nem veszi figyelembe azt, hogy teljesen különböző minden ember lelki-szellemi igénye és képessége, ezért bármiféle uniformizálás erőszakos megkísérlése merénylet az emberi szabad akarat ellen. Minden szülő saját gyermeke felett gyakorolható felügyeleti jogát is semmibe veszi ugyanakkor, mert a szülő kezéből kiveszi a döntés eszközét arra vonatkozóan, hogy szeretné-e egyáltalán beadni az oktatásba a gyermekét vagy sem. Ez a szülő kiskorúként való kezelése a hatalom észéről.

Lehetséges megoldások:
Ha kötelező oktatásban gondolkozunk, akkor a kötelezővé tehető évek számát maximálisan négy-hat (4-6) évben határoznám meg. Ez idő alatt alap és hasznos tudást, de főleg gondolkozni tanulást kellene játszva elsajátíttatni a gyermekekkel. Szerves tudás elsajátítása lenne a cél. Alap képzés lenne ez, mely után már a további képzés nem lenne semmiképp kötelező. Ezután minden gyermek a szülővel közösen döntve határozhatná el, milyen képességeinek és vágyainak megfelelő oktatást szeretne. A kötelező érettségit el kellene törölni, semmiképpen sem kellene feltétele legyen bármilyen jellegű munkavégzésnek.

Így a gyermekkor nagy része nem nyomasztó, teljesítményorientált közegben telne el, ami javarészt megalapozza azokat a későbbi személyiségfejlődési problémákat, mellyel az ifjú küzdeni lesz kénytelen az elszenvedett traumák következtében. Az oktatásban a gyakorlati jelleg kellene előtérbe kerüljön az élettelen információközpontú, teljesítményorientált megközelítés helyett. A versenyszellem helyett a valódi közösségi szelem előtérbe helyezése, olyan játékokon keresztül, melyek által az ifjú ráérezhet arra, hogy a közös játék, az egészséges vetélkedésben történő megmérettetés mindenki gazdagodására és egymás fejlődésére szolgál (Hunor-Magor szemlélet). Így mindenkinek a képességei úgy kerülhetnek mindenki számára jól láthatóan az előtérbe, hogy megérthessék, mindenki értéket képvisel, és az igazi erő, az igazi termékeny és termékenyítő kreatív szellem csak a közösségen belül tapasztalható meg. Ez ugyanakkor lehetőséget nyújt egymás MÁS-ságának a valódi megismerésére és tiszteletére, mivel így mindenki képes felfedezni a másikban rejlő EGY-ÉNi értéket és megérezni, megtapasztalni az erőt a valódi emberi sokszínűségben. A mai oktatás ennek a szöges ellentéte, mely érzelemmentes, kritikus gondolkodásra és valódi termékeny, közösségi életre nem alkalmas biorobot-embereket próbál faragni az uniformizálás eszközeivel az ifjakból.

A legideálisabb állapot azonban a kötelező oktatás törvényileg kötelező mivoltának azonnali megszüntetése lenne, hogy minden szülő maga dönthessen, maga tanítja a fentebb vázolt alapismeretekre a gyermekét, vagy beadja valamilyen oktatási intézménybe. Erre azonban a mai kor még teljesen alkalmatlan, olyan mélyen van átitatva azzal a korszellemmel, mely a végeláthatatlan versengésben való részvételre kondicionálja a résztvevőket, így valójában a legtöbb résztvevőben (szülők) meg sem fordul a fenti választásnak elméleti lehetősége, sem annak igénye, mondván hogy nem fosztaná meg a gyermekét attól, hogy részt vehessen ebben a versengésben, melynek előszobája, előkészítője jelenleg a kötelező oktatás intézménye.

 

Eredet: Fazekas József Tamás - Végtelen EGY

Ez egy trilógia első könyve.

A trilógia sorrendben: 

Végtelen EGY

EGY és EGYetlen

 Az ébredés metafizikája

Ezen művek így alkotnak egységes egészet, de természetesen önmagában és fejezetében is olvasható bármelyik.

Csillag Ösvény Jósda