2019. 06. 17., Hétfő
Alida,Laura névnapja

Elképesztő! Mindössze néhány cég uralja a bolygó teljes kommunikációját

Elképesztő! Mindössze néhány cég uralja a bolygó teljes kommunikációját
2014-12-31
A hírközlő tömegmédia nem titokban működik, de belső felépítése és működése a legtöbb ember számára rejtély marad. Befolyását viszont semmiképpen nem szabad alábecsülni - írja Jim Marrs, Titkos uralom című könyvében. A szerző, számos ellenőrizhető forrásra támaszkodva végzett kutatásokat a világ irányításának szerteágazó témaköreiben, ám még ő maga is meglepődött, amikor az egyáltalán nem titkos dokumentumokból nyilvánvalóvá vált számára, hogy az USA kommunikációja (sajtó, tv, rádió, stb.) mindössze néhány kézben összpontosul.
 
A könyv első megjelenése óta lassan 15 év telt el, az előbbi megállapítás pedig lassan az egész földbolygó tekintetében megállja a helyét. 

Domján Tibor, Budapest
Forrás: Jim Marrs - Titkos uralom c. könyve
 
 
1998-ban senki nem tudott sokáig a Clinton-kormány azon lépésére figyelni, amikor nukleáris technikát adtak el Kínának, sem arra, hogy az elnök megkérdőjelezhető rendeleteket írt alá, például azt, melynek értelmében az Egyesült Államok déli határa mentén több mint 150 mérfölddel (közel 250 kilométerrel) kiterjesztették a nemzetközi övezetet. A tömegmédia hatására ugyanis mindenki csak Clinton szexbotrányaira figyelt.
 
„Lehet, hogy a média nem mindig tudja megmondani, mit gondoljunk, de abban verhetetlen, hogy megmondja, miről gondolkodjunk” - jelentette ki Michael Parenti médiakritikus.
 
 
Sokan panaszolják, hogy a vezető média felületes, konformista, és szubjektíven válogatja meg híreit. A Pew Kutatóközpont által nemrégiben végzett felmérések szerint a megkérdezetteknek körülbelül 60 százaléka tartja részrehajlónak és pontatlannak a híradásokat. A híripar egyik kiadványa, az Editor & Publisher kutatásai alapján kiderült, hogy ezzel maguk az újságírók is egyetértenek. A megkérdezett újságírók közel fele tartja a tudósításokat pontatlannak és felszínesnek.

A médiakritikusok szerint a tömegtájékoztatás célja nem az, hogy beszámoljon a valóságról, hanem hogy a médiatulajdonosok szemszögéből mutassa be az eseményeket. Parenti úgy látja, a sajtó dolga nem más, mint hogy „folyamatosan újrateremtse a valóságról alkotott képet oly módon, hogy az a fennálló társadalmi és gazdasági osztályhatalmat igazolja”

Az, hogy a nézőpont el van ferdítve, olyan apróságokban mutatkozik meg egészen tisztán, mint hogy a munkaadók és munkavállalók közötti konfliktusok esetében mindig „dolgozók kezdeményezte vitáról” hallunk, soha nem „ cégvezetés kezdeményezte vitáról”. Parenti azt is megfigyelte, hogy a munkaadó mindig „ajánlatot tesz”, a dolgozók viszont „követelésekkel állnak elő”. 
 
„„hírként” közölt dolgok legnagyobb része valójában nem más, mint a hivatalos vélemény kritika nélküli átadása a gyanútlan közönségnek” - írta Parenti. „Amit [a riporterek] objektivitásnak beállítva próbálnak eladni, az csak valami közömbös semlegesség” - fogalmazott Britt Hume újságíró, aki szerint a riporterek „ne tárgyilagosak próbáljanak lenni, hanem őszinték és becsületesek”. Mindenesetre az összmédia hatalma elképesztő.
 
A Veronis, Suhler & Associates által készített 1994-es tanulmányból megtudjuk, hogy az átlag amerikai naponta több mint négy órát tévézik, három órán át hallgat rádiót, negyvennyolc percig kazettát vagy CD-t, huszonnyolc percig olvas újságot, tizenhét percig könyvet és tizennégy percig magazinokat.

A fenti időpazarló termékeket előállító média nagyvállalatok hatalmának egyesítése az 1990-es években szédületesen felgyorsult: a korábban nagy tekintéllyel bíró hírközlő orgánumokat gyakorlatilag hirdetési terjesztőhálózatokká alakították át. És még ezeknek a száma is egyre csökken. Ben Bagdikian, a Berkeley-i Kaliforniai Egyetem volt az USA tömegtájékoztatásának legnagyobb része. 1990 januárjában ez a szám már csak huszonhárom volt. 1997 végére tízre csökkent. 
 
A Standard & Poor's Industry Surveys-Publishing címmel megjelent sajtóipari felmérés szerint a tíz vezető médiatársaság a legnagyobbtól a legkisebbig haladva a következő volt: Time-Warner (magazinok, rádió, TV, kábeltévé); Walt Disney Company (újságok, magazinok, rádió, TV, kábeltévé); Tele-Communications Inc. (kábeltévé); News Corporation (újságok, magazinok, rádió, TV, kábeltévé, egyéb); CBS Corp. (rádió, TV, kábeltévé, egyéb); General Electric (rádió, TV, kábeltévé); Gannett Company (újságok, rádió, TV, kábeltévé); Advance Publications (újságok, magazinok); Cox Enterprises (újságok, rádió, TV, kábeltévé); és a New York Times Company (újságok, magazinok, rádió, TV).

Ennek a tíz társaságnak az éves bruttó jövedelme külön-külön is nagyobb, mint az utánuk következő tizenöté együttvéve.

Az 1990-es években „telekommunikációs cégek a lehető leglátványosabban és legdrámaibban küzdöttek a nagyvállalatok szövetkezéséért és egyesüléséért - írta Greider „Egységes világ, akár tetszik, akár nem” (One World, Ready or Not) című könyvében. - Az AT&T, a Time Warner, a TCI, az MCI az Ameritech, a Nynex, a CBS, az ABC, a Disney és még sok másik cég - elképesztő volt látni a rengeteg átfedést az üzletkötéseikben, ahogy az amerikai cégek óriási lendülettel egyesítették piaci hatalmukat és technikai tőkéjüket a kábel- és telefonrendszerek, a hírközlés, a filmkészítés, a kiadás és más médiumok területén, miközben külföldön is telekommunikációs társulásokat ütöttek nyélbe. Az amerikai fogyasztók biztosították a tőkét ezekhez a gigászi vállalat egyesítésekhez, hiszen a kábel és telefonszolgáltató társaságoknak fizetett díjak állami szabályzása megszűnt. Nyilvánvaló volt, hogy az egésznek a nyertese a maréknyi kiterjedt és hatalmas médiakombinát lesz, olyan egyeduralommal, mint az 1890-es években a vasút- és olajtrösztök”.
 

A második világháborús veteránokat talán elszomorítja, ha megtudják, hogy miután 1998 júliusában megvette a Random House kiadóvállalatot, a német Bertelsmann A. G. lett az angol nyelvterület legnagyobb kereskedelmi kiadócége. Ez az egy vállalat irányít ma több mint húsz fontos kiadót, köztük a következőket: Ballantine, Bantam, Crown, Del Ray, Delacorte Press, Broadway Books, Dell, Diai, Doubleday, Fawcett, Harmony, Laurel, Pantheon, Princeton Review és Times Books. A Bertelsmann kiadóhatalom (melynek székhelye Mayer Rothschild szülővárosában, Frankfurtban van) ráadásul 1998 októberében a barnesandnoble.com-nak, a hasonló nevű kiadó internetes oldalának 50 százalékos tulajdonosi hányadát is megszerezte.

A vállalategyesítéseken túl egyre kevesebb a terjesztővállalat is, pedig ezek elengedhetetlenek ahhoz, hogy az információk minél szélesebb körben minél több emberhez eljussanak. A Standard & Poor's szerkesztői megjegyezték, hogy 1996-ban a terjesztési problémák, amiket a korábban független terjesztők összevonása okozott, „megzavarták a szállítások teljesítését és a kiskereskedőkkel való kapcsolatokat; [...] rendszeresen voltak lemondott, elmulasztott vagy elkésett szállítmányok”

Különböző szerzők évek óta panaszkodnak arról, hogy a kényes kérdésekről szóló könyvek mintha mindig terjesztési vagy reklámozási problémákkal küszködnének. Évente körülbelül nyolcszáz új magazin indul el a meglévő mintegy tizennyolcezer mellett (bár ezek legtöbbje már az első év után tönkremegy), ami rávilágít a terjesztés fontos szerepére.

A nagyobb bankok jelentős részvénymennyiséggel rendelkeznek az egyre csökkenő számú médiavállalatban, amelyeket viszont a titkos társaságok tagjai irányítanak. „Külkapcsolatok Tanácsához és az Üzleti Kerekasztalhoz hasonló döntéshozatal befolyásoló elitcsoportok olyan irányba terelik az ország dolgait, amerre az számukra anyagilag kedvező -írta Martin A. Lee és Norman Solomon 1990-ben. - A General Electric, a CapCities, a CBS, a New York Times és a Washington Post igazgatótanácsában mind ülnek olyan tagok, akik a Tanácshoz tartoznak”. A helyzet mára sem változott szinte semmit. Az 1998-as Standard & Poor's Corporation Records című cégjelentést végiglapozva láthatjuk, hogy a vezető médiatársaságok igazgatótanácsaiban több Tanács- és Trilaterális Bizottság-tag is jelen van. A gyakran újságíróként dolgozó titkos társasági tagokkal súlyosbított nagyvállalati tulajdonlás lehet a magyarázat arra, miért nem foglalkozik az amerikai „tényfeltáró” média a Bilderberg-csoport, a Trilaterális Bizottság és a Tanács találkozóival. E titkos társaságok taglistája ugyanis olyan, mintha a tömegtájékoztatás „ki kicsodáját” olvasnánk végig.

A tagok közt van számos korábbi és mai médiavállalat-vezető, mint például: Laurence A. Tisch és William Paley (CBS), ifj. John F. Welch (NBC), Thomas S. Murphy (ABC), Robert McNeil, Jim Lehrer, III. Hodding Carter és Dániel Schorr (Public Broadcast Service, azaz Közszolgálati Iroda), Katherine Graham, Harold
Anderson és Stanley Swinton (Associated Press), Michael Posner (Reuters), Joan Ganz-Cooney (Children's TV Workshop, azaz Gyermektévé-műhely, a Szezám utca is itt készül), W. Thomas Johnson (CNN), David Gergen (U. S. News & World Report), Richard Gelb, William Scranton, Cyrus Vance, A. M. Rosenthal és Harrison Salisbury (New York Times), Ralph Davidson, Henry Grunwald, Sol Linowitz és Strobe Talbott (Time), Robert Christopher és Phillip Geyelin (Newsweek), Katherine Graham, ifj. Leonard Downie és Stephen S. Rosenfeld (Washington Post), Arnaud de Borchgrave (Washington Times), Richard Wood, Robert Bartley és Karen House (Wall Street Journal), ifj. William F. Buckley (National Review), valamint George V. Grune és William G. Bowen (Reader's Digest). 

Mindezen túlmenően a médiát birtokló nagyvállalatok igazgatótanácsaiban is a titkos társaságok tagjai ülnek. Számos ismert riporter, televíziós műsorvezető és cikkíró van, akik a Tanács és/vagy a Trilaterális Bizottság tagjai, mint például: Dan Rather, Bill Moyers, C. C. Collinwood, Diane Sawyer, David Brinkley, Ted Koppei, Barbara Walters, John Chancellor, Marvin Kalb, Daniel Schorr, Joseph Kraft, James Reston, Max Frankéi, David Halberstram, Harrison Salisbury, A. Ochs Sulzberger, Sol Linowitz, Nicholas Katzenbach, George Will, Tom Brokaw, Robert McNeil, David Gergen, Mortimer Zuckerman, Georgie Ann Geyer, Ben J. Wattenberg és még sokan mások. Nem csoda, hogy annyi kutató a hallgatásra való összeesküvést gyanít a média e nagyságai részéről.

Vannak aztán az úgynevezett médiafigyelő szervezetek, mint például a Pontosság a Médiában (AIM, Accuracy in Media). Sokak szerint ezek a köz érdekeit védelmezik. Nem így gondolja azonban Michael Collins Piper író, aki 1990-ben nyilvánosságra hozta, hogy az AIM megalapítója, Reed Irvine évente 37 000 dollárért a Federal Reserve „nemzetközi pénzügyi részlegének tanácsadójaként” dolgozott.
 
Leszögezve, hogy a Fed tagjai közül sokan a titkos társaságokban is tagok, Piper így írt: „ mai napig sem Irvine, sem az AIM nem foglalkozik olyan témákkal, melyek érzékenyen érintenék a nemzetközi hatalmi elit érdekeit, legyen az a Bilderberg-csoport, a Trilaterális Bizottság, a Külkapcsolatok Tanácsa, vagy a magánkézben lévő Fed titkai”.

Vannak mindezen felül olyan pontok, ahol az információáramlás csatornái beszűkülnek; ilyen az Associated Press hírügynökség nemzetközi részlegének íróasztala New Yorkban, ahol egyetlen ember dönt arról, milyen külföldi hírek kerülnek bele a távirati irodai hálózatba az USA-ban. Fontos megértenünk: a tömegtájékoztatás feletti valódi ellenőrzés nem az országszerte keményen dolgozó szerkesztők, riporterek és hírigazgatók ezreinek közvetlen ellenőrzését jelenti, hanem az információ elosztása és terjesztése feletti uralmat.

A nyomás iszonyatosan nagy, mivel a sajtómunkások attól tartanak, elveszthetik állásukat vagy értesüléseik forrását. Az országos lapok számos cikkírója kényszerül bennfentes összeköttetéseihez fordulni, hogy szaftos cikkek szülessenek. Értesüléseik nagyrészt kormányzati forrásokból származnak, ám e források hamar „elapadnának”, ha nem a megfelelő dolgokat írnák le. Még a legszókimondóbb riportereknek is vissza kell fogniuk magukat, ha meg akarják tartani bennfentes kapcsolataikat.

Az egyre inkább központosított nagyvállalati médiatulajdonlás miatt a - régóta közszolgálati alapelvnek tekintett - tárgyilagos tényszerűség eltűnik a hírekből, helyette a nézettség alapján kiszámított bevételen lévő nyereség a döntő. 

A Kennedy elleni merénylet idején a három nagy tele víziós hálózat, az ABC, a CBS és az NBC hírrészlegei részben közszolgálati támogatásból működtek. Ma ugyanezeket a hírrészlegeket ugyanolyan alapon támogatják, mint a műsorszerkesztőségeket, így aztán ezek is a minél nagyobb nézettségre törekszenek. A hír ma „egyfajta árucikk a piacon, az újságírás már nem szent szakma - mondta a CBS korábbi tudósítója, Daniel Schorr. - Ma ez az egész már nem számít. Felveszed a pénzt, a közszolgálatiság meg menjen a fenébe”. 

Az újságírás egyik nagy öregje, Walter Cronkite egyetértett ezzel. Egy szakmailapban idézték állítását, miszerint a jelenlegi televíziós újságírás „katasztrofális és veszélyes”; ugyanitt elítélte „ részvényeseket kielégítő [...] mértéktelen haszonra való törekvést. Akkora nyereséget követelnek, amekkora a szórakoztatóiparban szokásos, és ezzel mindannyiunkat lejáratnak”.

„Hol van ma már a különbség a Jerry Springer vezette szórakoztató beszélgetős műsor és a CNN-híradó három esti kiadása között?” - tűnődött a 60 Minutes tudósítója, Morley Safer. Az amerikai „tényfeltáró” média, vagy, ahogyan előszeretettel ábrázolják magukat, a „házőrzők” inkább ölebnek tűnnek a tulajdonos nagyvállalatok előtt. Ez magyarázatot adhat arra, hogy az Alternet független hírügynökség által az 1995-ös év tíz legfontosabb „cenzúrázott eseménye”-ként megnevezett történet közül hatban miért épp olyan üzleti hírekről volt szó, mint a telekommunikáció monopolizálása, a gyermekmunka egyre romló helyzete, a kormány növekvő beruházása a nukleáris fegyverkezésbe, az egészségügyi iparban elkövetett csalások, a vegyipar törekvése a környezetvédelmi törvények eltörlésére, és az Észak-Amerikai Szabadkereskedelmi Egyezmény (North American Free Trade Agreement, NAFTA) valóra nem váltott ígéretei.

Az ilyen hírek azért nem jutottak el a nagyközönséghez, mert amint Greider nagyon pontosan rámutatott, „aki a gazdaság hagyományos módszereiről szóló uralkodó nézeteket megkérdőjelezi, azt szigorúan helyreteszi a sajtó és a multinacionális érdekek”. Különösen furcsa, hogy az amerikai „házőrző” média egyáltalán nem foglalkozik azzal, kinek a tulajdonában vannak a médiát és az országot irányító nagyvállalatok.

Hogy miért nem feszegetik a kérdést, arra jó példa lehet az NBC-TV egyik híranyagkutatójáról szóló történet. A tévés 1990-ben felkereste Todd Putnamet, a National Boycott News (Országos Bojkott Hírlap) szerkesztőjét. Arra volt kíváncsi, „melyik a jelenleg folyó legnagyobb bojkott”. Putnam megmondta neki: „ legnagyobb bojkott az országban a General Electric ellen folyik”. Erre a tévés rávágta: „Hát azzal nem foglalkozhatunk... Illetve megtehetnénk, de nem fogjuk”. Négy évvel korábban, 1986-ban az NBC-t a General Electric vásárolta meg.
 
Jim Marrs - Titkos uralom

Csillag Ösvény Jósda