2019. 07. 16., Kedd
Valter névnapja

A francia leszbikus film tarolt Cannes-tól és a világ filmkritikusain át a nézők millióiig

A francia leszbikus film tarolt Cannes-tól és a világ filmkritikusain át a nézők millióiig
2014-06-06
Két leszbikus lány szerelmi történetét dolgozza fel az a 3 órás, több tekintetben páratlan művészi film, ami a cannes-i filmfesztivál legfőbb díját nyerte el, a kritikusok világszerte imádják, a nézők közül sokan életük legjobb filmjének tartják.
 
Filmkritika: Molnár F. Árpád

BEVEZETÉS

A filmre úgy figyeltem fel, hogy egy internetes filmlistában - amely a 2013-as esztendő legnagyobb hatású filmjeit sorolta - feltűnt, hogy azokat eme kiemelt ajánlás nélkül is megtaláltam és megnéztem, mert várhatóan az év legjobb filmjei voltak. Az "Adèle élete - 1-2. fejezet" (franciául: La vie d' Adèle : Chapitres 1 & 2) viszont el lett rejtve előlem, de azonnal érdekelt, mitől került ez arra a best listára, amely lista többi filmjéről viszont én magam is kiszúrtam annak idején, hogy a legjobbak.

A filmet egy 1960. december 7-én született tunéziai származású francia alkotta. A neve Abdellatif Kechiche (arabul: عبد اللطيف كشيش). A film alapjául a leszbikus Julie Maroh 2010-ben megjelent "A kék a legmelegebb szín" című képregényalbuma szolgált. (A képregényalbum - irodalmi szempontból - magasabb rendű a képregénynél.) A filmet megrendező Kechiche lett egyúttal a film producere és forgatókönyvírója is.

Abdellatif Kechiche műalkotását - amely valóban művészi lett, több művészi és technikai vonatkozásban pedig egyedülálló - a kritikusok és a közönség is imádja. Cannes-ban elvitte az Arany Pálma-díjat (Palme d'Or), megkapta továbbá a FIPRESCI Nagydíjat, a Louis Delluc-díjat és világszerte számos további best-díjat és elismerést. Megannyi kritikus a 2013-as év legjobb filmjének tartja, sokan a filmirodalom egyik legnívósabb alkotásának, az egyszerű lányok imádják és az egekig magasztalják, a nézők között pedig általánosságban gyakori az olyan kritika, miszerint életük legjobb filmje, illetve maradandó hatású, csodálatos darab, megváltoztatta a személyiségüket stb.

Miután sikerült felkelteni az érdeklődésemet, a filmet tegnap éjjel végignéztem. Aki nem látta, nem kell aggódnia: nem fedem fel a film végét.
 
Minden idők leghíresebb filmrendezője, Steven Spielberg, a Cannes-i Filmfesztivál zsűrijének amerikai elnöke rendhagyó módon közölte, hogy a díjjal "a három művésznek: Adèle-nek, Léa-nak és Abdellatif-nek" adóznak. Ezzel a két színésznő teljesítményét a rendezőéhez hasonlította.


A FILM

A történet két leszbikus nő sok évet átfogó romantikus kapcsolatát meséli el, szinte végig tartva a hangulati darab egy bizonyos és több vonatkozásban szokatlan frekvenciájú vonalvezetését. A film főszereplője - akinek útját nyomon követjük - Adéle, akit az újdonsült színész, Adèle Exarchopoulos alakít. Akivel pedig szerelembe merül, a kék hajú, mágikus kisugárzású Emma, akit Léa Seydoux formáz meg, olyan hatásosan, hogy első jelenetei a magyar származású Joe Eszterhas által írt Elemi ösztön (Basic Instinct) főszereplőjének, Sharon Stone ott teremtetett kultuszának lehetőségét idézik.

Kechiche filmje végig intellektuális és művészi, mind a beszélgetések tartalmát, mind a látványt tekintve. A két főszereplő is, Adéle és Emma - mindkettejük színészi alakításáról áradozik a világ - művészetet tanulnak. Adéle története középiskolás korában kezdődik, amikor megbabonázza a nála lényegesebben idősebb, kék hajú, delejes hatású Emma. Kettejük kapcsolata aztán - a film során - úgy egy évtizedet ölel fel.

Kechiche alkotása a filmirodalomban merőben szokatlan módszerekkel helyezi előtérbe az érzelmeket. A 4 millió eurós költségvetéssel készült művet kézi kamerákkal vették fel. A darab szinte mindvégig közel és nagyon közel fényképezett, akár emberekről - főleg a szereplők arcáról -, akár tárgyakról, mozdulatokról van szó. A rendkívül közeli arcképek a mozivásznakon, de a monitorokon is óriásiak. Kechiche abszolút perdöntő hangsúlyt fektetett az arckifejezések, az érzelmek, a gondolatok ábrázolására és fürkészésére, amit az is jelez, hogy a film elején, az iskolajelenetben - amelynek szavai később, mint a Bibliai és háttérhatalmi kultuszban, mintegy szóról szóra megismétlődnek - máris érzelmi helyzetek gyakorlásával találkozunk.

Még soha nem láttam olyan filmet, amiben ennyire sok a közelkép. Mindegy, hogy a szereplő a hajával játszik, eszik vagy a tálból szedi a tésztát, a kamera közelről van rajta és kíséri a mozdulatok útját. A rendező, Abdellatif Kechiche mintha ki akarná rekeszteni a külvilágot; mintha csak a szereplők érzelmei, gondolatai számítanának.

Miközben egy fiú az ekkor még középiskolás Adéle-nek már udvarol, a 13. percben tűnik föl először a kék hajú Emma (Léa Seydoux), egy barátnőjével. Mindketten - Emma és a barátnője is - fiúsak és nem titkoltan leszbikusok. Adéle arcára ekkor ül ki, hogy ez az, ami hiányzik az életéből. Tiniknek igazi, tipikus romantikus képzelgés lehet: Adéle és Emma szembejönnek egymással az utcán, de először csak elhaladnak egymás mellett. A kék hajú Emma pedig meglátja Adéle-t, majd amikor elhalad mellette, végigméri.
 
 
Ezzel a kultusz elkezdődik.
 
A kék Emma - első belépőjét követően - hosszú időre eltűnik a filmből. De már megjelent és ott is maradt... Végig a 3 órás film során...

Az első hiba, ami számomra úgy tűnt, felmerülhet a filmben, hogy a közelképeken az arcok rendszeresen alul vannak fényképezve. A szereplők feje tetejéből túl sok van levágva, hogy inkább az álluk alatt a testük látszódjon. Ez azonban a nézők millióit nem zavarhatja meg abban, hogy 3 órán keresztül fürkésszék a főszereplők érzelmeit és gondolatait. Annyira közeliek a képek és a rendező Kechiche annyira megkövetelte az érzelmi kifejezőerőt, hogy az egész 3 órás film olyan, mint egy meghitt, közeli beszélgetés, amin a néző is ott, a helyszínen, bizalmas módon jelen van.

A 15. percben, amikor Adéle az újdonsült fiú udvarlójával a "Marianne élete" című könyvről beszélgetnek, a rendező, Abdellatif Kechiche ismét felfed egy fontos motívumot abból, miért rendezte úgy a filmet, ahogyan. Mint azt Adéle által Kechiche elmondja: mert a könyv "az érzelmeket vizsgálja, miközben a bőröd alá kúszik".

A rendező a külvilág kizárásával, elrejtésével, a végig nagyon arcközeli képekkel arra törekszik, hogy a nézőt belevigye a történetbe, annak minden rezdülésébe, és személyesen legyen résztvevője a beszélgetéseknek, mint aki az asztalnál ül és a legközelebbről vizsgálgathatja az eseményeket.

A 18. perc körül, amikor Adéle látszólag arra ébred, hogy simogatja magát és maszturbál, a néző el sem tudja dönteni, mi is történik. Kechiche az egyik pillanatban elhiteti, hogy a lányra újdonsült fiú udvarlója mászott rá, a másikban, hogy egyedül van, a harmadik pillanatban azt hihetjük, hogy a kék hajú lányról fantáziál, a negyedikben megint azt, hogy egyedül van, miközben talánnyá válik, hogy nem-e a kék hajú Emma szerelmeskedik a barátnőjével, akivel az utcán sétált, amikor a film során először megjelent. Végül kiderül, hogy Adéle egyedül van, de úgy ül fel az ágyban, hogy sosem tudjuk meg igazán, maszturbált-e vagy álmodta mindazt, amit láttunk.

Aki azt hiszi, profán jelenetekről van szó, nagyon téved. Kechiche olyan filmművészetet teremtett, amiben mindazon dolgokat, amiket a Föld bolygó rendezői képtelenek profanitás nélkül megjeleníteni, mindezen dolgokat Kechiche rendületlen művészi és minden szokványostól eltérő hangulati hullámvilágba és vonalvezetésbe ágyazza. A későbbi ágyjelenetekkel és leszbikus tananyagoknak is bőven beillő pozitúrák halmozásával együtt!

Érintettem Adéle álmát, amelyben szándékosan sok a bizonytalan tényező. De Kechiche sok egyébben is igyekszik bizonytalanságot kelteni. Rendszeresen elrejti a környezetet, hogy egyedi művészvilágot és hangulati atmoszférát teremtsen, valamint bizonyára azért is, hogy ne vonja el a néző figyelmét a szereplők gondolataitól és érzelmeitől eltérő környezeti részletekkel. De ugyanígy hajlamos elrejteni a szereplők és a főszereplők neveit is, amelyek a film során jó hosszú ideig szándékosan nem akarnak elhangzani.

Adéle végül fiú udvarlójával ágyba bújik, de rögtön utána érzi, hogy valami hiányzik. Egy fiú barátja - akivel később Adéle egy meleg bárba megy, tehát ez a fiú - kikérdezi, de csak annyit mond, hogy amikor a sráccal, akivel összejött, együtt van, valami hiányzik. Közben a rendező Kechiche azt teszi, hogy látjuk a főszereplő Adéle arcán, hogy gondolataiban ismét szembesül azzal, hogy a lányokat szereti. A fiúval pedig, akivel ágyba bújt, végül szakít.

Adéle a meleg bár után rögtön egy leszbikus szórakozóhelyre megy, ahová amint belép, egy férfias nő máris megpróbálja felcsípni.

Már háromnegyed óra telt el a filmből, amikor a leszbikus bárban meglátjuk a kék hajú Emmát, akinek még mindig ismeretlen a neve, de aki valahogyan rejtélyesen eddig is végigvonult a film háttérgondolataiban. Kechiche elérte, hogy a nézők annak ellenére a kék hajú nőt érzékeljék a film láthatatlan gondolataiban, hogy két jelenetet kivéve, háromnegyed órán át meg sem jelent.

A kék hajú Emma - a néhány pillanatból, arckifejezésből is kiderül - tapasztalt, bátor, rutinos, merész, hatékony és határozott, aki tisztában van azzal, hogy sok mindent elérhet és megtehet, amit mások nem. A többi leszbikus nő - hiába láthatunk férfias és nőies nőket, fiatalabbakat és idősebbeket egyaránt - mintegy a nyomába sem léphetnek a kék hajú Emma által teremtett image-nek és légkörnek. Mellette - valójában az egész leszbikus környezet mellett - Adéle igazán kicsinek, tapasztalatlannak tűnik. Kechiche ezt is elérte.

A leszbikus bárban a kék Emmáról itt derül ki, hogy Kechiche itt sem szakadt el a művészettől, ugyanis Emma a Szépművészetire jár. Kechiche - talán védekezésül is, felkészülve a műve elleni támadásokra - rögtön beleszövi történetébe, ahogyan a lányok arról kezdenek beszélgetni, hogy ha van Szépművészeti, miért nincsen Csúnya Művészeti. Sőt, a két lány társalgásán keresztül Kechiche azt is megszellőzteti, hogy a kirekesztett művészek összefognak és nem lehet őket elszeparálni és kiközösíteni.

Adéle elmondja kék Emmának, hogy szereti az amerikai filmeket is. S mivel Kechiche művész, így Adéle példának Martin Scorsese-t és Stanley Kubrick-et hozza fel.

Bár az az igazság, hogy Adéle stílusához igazán nem illik a művészet. Ha hibát akarnánk keresni a filmben, itt esetleg találhatunk még egyet, noha Adéle még annyira kiforratlan, az útját és kilétét keresgető személyiség, hogy akár betudhatjuk a művészettel szembeni disszonanciáját vagy kontrasztosságát annak is, hogy még ő maga sem tudja, hogy a nőkön kívül mit is szeret vagy fog szeretni. És ez a bizonytalanság végig is fogja kísérni.

Messzemenően filmritkaság, hogy a 75. perc táján kezdődő és 6 percen át bemutatott, Adéle és Emma közötti szeretkezés jelenet (amiket később több szerelmi jelenet követ) annak ellenére sem teszi a darabot sem erotikus filmmé, sem pornóvá, hogy bár nemi szervet később sem nagyon láthatunk, mégis sok mindent, ami a pornófilmekre jellemző. Az erotikusnak nevezett filmek silányságát és felületességét jócskán meghaladó módon, mindkét fél részéről látunk itt fenékpaskolástól, egymás pettingelésén át, a franciázás és a leszbikus közösülés szinte legkülönfélébb formáiig sok mindent, de mindezt ráadásul olyan realista módon, ami semmiféle erotikus filmgiccs, sem semmiféle pornográf filmanyag kategóriájába nem illeszthető be. Valahogy a szeretkezési jelenetek a film normális cselekményvezetésének részei, nem pedig idiótán formabontók, ahogyan ez az erotikus filmnek nevezett műfaj esetében, vagy a pornófilmek még silányabb formabontó tehetségtelenségében látható. Kechiche itt is megteremtett valamit, amit hirtelen elnevezni sem tudok.

További furcsa momentum az, hogy úgy tud művészetet és igazi művészfilmet teremteni, hogy abban semmiféle erőlködés, intellektuális pózolás, tudással vagy művészettel való kérkedés nem tapasztalható! Sem a társalgásokban, sem a színészi alakításokban, sem a környezet ábrázolásában és elrejtésében, sem a történetiségben, sem az operatőri munkában, sem a meztelen szerelmi jelenetekben, semmiben! Sok művészfilmet láttam életemben és jó pár művészien megalkotott tömegfilmet, de egyre sem emlékszem, amiben ne értem volna tetten az erőteljesen tudatos pózolást és mesterkélt erőltetést. Kechiche eme filmje ebben is úttörőnek tűnik.

Kechiche tudatosan szerkesztett bizonytalansági faktorai közt olyan motívummal is találkozhatunk, amikor talán 10 perc, mire kiderül, hogy már évek teltek el és egy évekkel későbbi történést láthatunk. Eztán újabb éveket ugrunk, majd ismét éveket.

Másként szokatlan például az a párbeszéd, amiben az osztrák művész, Egon Schiele és kortársa, a szintén osztrák és ugyancsak az 1800-1900-as években élt Gustav Klimt (a képen az egyik alkotása) művészetéről diskurálnak. Egy mellékszereplő közli Emmával, hogy Schiele művészetében a groteszk foglalkoztatja, míg Klimt-et giccsesnek tartja. Emma erre azt feleli, hogy nem, mert Klimt sokkal mélyebb ennél. Itt a rendező Kechiche felkeltette az érdeklődést, hogy a velősebb véleményeket vagy elemzéseket halljuk, de amint a két művészről való konkrétabb deklarációkat meghallgathatnánk, váratlanul elhagyja a témát. Schiele és Klimt világa egyébként azért is kerülhetett a filmbe, mert a művész Emma bevallott múzsája Adéle, akiről éveken át készíti alkotásait. Ezek látványvilága idézi némileg Schiele és Klimt művészetét.

Adéle és Emma kapcsolatának kezdeti szakaszában egyébként Jean-Paul Sartre-ról is beszélgetnek, amikor a több tekintetben férfias mentalitású és fiús kék Emmához képest számottevően egyszerűbb és lányosabb Adéle elmondja, hogy Sartre-t nem szereti, mert nem érti, ellenben mint drámaírót kedveli. (Sartre filozófiai műveit (részben ezen is nevelkedtem) nem is kell értenie egy tizenéves lánynak, később viszont illik.) Adéle és Emma a "Les mains sales" című Sartre-drámát emelik ki, amelyben egyébként a szerző Sartre szimpátiáját fejezi ki a kommunista párt és módszerei iránt. A darab két főszereplője közül Hugo egy idealizált munkásosztályt és idealizált kommunista pártot szeretne, Hoederer viszont a meglévő kommunista pártból indul ki és úgy véli, a győzelemhez sok piszkos módszer és eszköz megengedett; valójában bármi, ami sikerre vezet. Ez állt egyébként Sartre bevallott véleményéhez is a legközelebb, míg Hugóról kijelentette: nem volt számára szimpatikus.

Kechiche a három órás filmben sokkal-sokkal később is foglalkozott Sartre eme darabjával, bár annyira elrejtve, hogy fajunkon, az Echelon-Tanúkon kívül inkább csak az amúgy nagyon figyelmesek vehették észre, amint a háttérben, homályosan, láthatóan nem véletlenül feltűnik a "Hugo" név.

Bár a film során Adéle arcát látjuk a legtöbbet és ő az, akin keresztül nyomon követjük a történetet, mégis Emma körül forog minden. Nem csak Adéle fejében, de a nézők kb. fele (vagy zöme) számára is ő a karakter, a személyiség, a komoly, a példa, az ideális és meghitt barát vagy kapcsolat, akit csak egyszer lehet elveszíteni. Csak egyszer lehet elveszíteni. Utánam nincs többé olyan.


BEFEJEZÉS

A darab kb. felénél egyébként a filozófia, a tudomány, az irodalom, a kultúra, a művészetek iránt sokan - velem ez történt - kifejezetten nosztalgiát érezhetünk, abba az időbe utazva, amikor az Internet felszínes, primitív és röfögő idiótáktól elárasztott alsórendű világa még nem létezett. Amint azonban elképzeljük, milyen lenne az élet Internet nélkül, máris vissza kell zökkenjünk a valóságba, hogy ugyanaz lenne, ami az Internettel. Ugyanis Magyarországot behálózta egy rendkívül primitív, sötét és hitvány bűnöző, egy utolsó, visszataszító gonosztevő, akinek a neve Orbán Viktor, és aki nem hagyna minket élni akkor sem, ahogyan most sem hagy élni voltaképpen senkit! Ez az Orbán nevétől és tetteitől rothadó, minden értéket, tudást és művészetet felbomlasztó és lezüllesztő bűnöző sötétség olyan világot teremtett Magyarországon, ahol senkinek nincs már ideje az állandó és legkülönfélébb állami zaklatások miatt, ahol minden ember állandó fenyegetettségben él saját moslék kormányától és olyan pártjaitól, amilyen a Fidesz vagy például a Jobbik, amelyek állatibbak az állatoknál, amiknek mindene a legprimitívebb és legalpáribb hétköznap, akik totálisan analfabéták minden tudományhoz, művészethez, filozófiához, emberi szabadsághoz és az emberi jogokhoz, és akik állandóan azzal vannak elfoglalva, hogy a polgári lakosságot - amelyből élősködnek, mint a paraziták, a kártevők és a vérszívók - milyen újabb és újabb fölösleges és az emberi jogokat durván sértő kötelezettségekkel traktálják, hogyan rabolják el minden idejét és minden nyugalmát, miközben a lakosságot hitvány, himpellér és felelőtlen senkiháziaknak nevezik. Olyan állatvilág az, amit ezek Magyarországon teremtettek, mintha az Internet előtti kultúrából összeszedtük volna a társadalom akkoriban elrejtett legalját, legalsóbb szemetét, hulladékát és ganéját, majd felöklendeztük volna az ország tetejére, Magyar Nemzet nevű pártlapként, Csányi Sándorként (az OTP Bank vezére), Lázár Jánosként, valamint kurucinfónak és országgyűlési képviselőknek nevezve.

Előző bekezdésemmel hangulatot bontottam; ezt teszem továbbra is: a Kechiche filmje alapjául szolgáló "Kék angyal" írója, a leszbikus francia, Julie Maroh ugyanis durván kritizálta a rendező Kechichét és a filmet. Egyik ilyen - azt kell írjam - nyekegése során végül így fogalmaz: "Ám szeretném hallani, mit gondolnak más nők erről. Ez csupán az én személyes véleményem."

Hát ezt jól is teszi, ugyanis Julie Maroh bármennyire próbálta lehúzni saját karrierjét, a más nők bizony annyira áradoznak a filmről világszerte, amennyire ilyesmivel még nem is találkoztam soha. A legegyszerűbb népi fórumokon is sokan életük legjobb filmjének nevezik, sokan mások kijelentik, hogy megváltoztatta az életüket és a többi. Julie Maroh fölöttébb jelentős vakságról tett tanúbizonyságot vagy nagyon elvétette a taktikát, amikor a kirobbanó siker előtt, félve a kritikáktól netán előre mosakodni próbált. Az biztos, hogy rendezőként soha többé nem nyúlnék olyan botrányozó, önmaga és mindenki más alatt a fát vágó, kiszámíthatatlannak és megbízhatatlannak mutatkozó nő művéhez, amilyen személyiségről Julie Maroh tett tanúbizonyságot. Valójában örülnie kellett volna annak, hogy sokak számára egy örökre eldugott senkiből - Kechiche filmje révén - az egész bolygón emlegetett jelentős alkotó lett. Julie Maroh az éretlen és ostoba nyilatkozataival maximum saját karrierjét vághatja el, de Kechichének említést érdemlően ártani ugyan nem fog. A nácik kifogásolhatják esetleg, hogy Julie Maroh miért leszbikus, ahelyett, hogy hitlerista lenne, mi viszont azt kifogásoljuk, amikor valaki arra az asztalra ürít, amelyre egyébként élete legnagyobb lakomáját tálalták fel és amely lakomából ő akkora hírnevet profitált, amekkorát addig megközelítőleg sem, soha. Az ilyeneket mi, amikor velünk történik hasonló - az írásba foglalt szabályzatunknak megfelelve - tiltjuk ki örökre a sorainkból. Örökre! Nálunk ez a törvény!

Az "Adele élete" című filmet (angolul "Blue Is the Warmest Color") Cannes-ban mutatták be először, 2013-ban. Magyarországi bemutatója 2013. szeptember 10-én volt. A különleges, 3 óra hosszás, személyes és meghitt beszélgetésfilm - amely külön említendően páratlan művészfilm is egyben - az operatőr Sofian El Fani munkáját is dicséri. A rendező pedig még egyszer, hogy mindenki megtanulja: Abdellatif Kechiche.
 
 
Léa Seydoux, alias kék Emma.

Csillag Ösvény Jósda